Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

49. Fejezet

– Shawn, nézd! – emeltem fel az elsőt. – Két csík van rajta. – kaptam a kezem a szám elé. A hangom a mondat végére olyan magas volt az izgatottságtól, hogy egy egér cincogásával is vetekedhetett volna.
– Úristen... – sutottgta. – A másodikon is! – kerekedtek ki a szemei.
– Akkor több, mint 66 százalék.
– Dor! DOR! – szorongatott.
– Tudom, tudom... – minden egyes izmom megfeszült, olyan erősen öleltem át. A forró örömkönnyek patakokban zúdultak le az arcomon, majd szívodtak be Shawn pólójába. – Szülők leszünk! – erre a kijelentésemre felkapott, és úgy pörgött velem a fürdőszoba közepén.
– Szülők leszünk!

Két boldogságtól és szerelemtől túlfűtött felnőtt ül a jéghideg márványpadlón. Mindkettejük szemében könnyek bujkálnak, néha fel-fel nevetnek. Egymás karjaiban próbálják feldolgozni, hogy mi is történik velük. Mégha a körülöttük lévő világ összezuhanni is látszik, ők odabent vannak. A burokban. A saját világukban, amit az egymás iránt táplált végtelen szeretetük hozott létre. Odakint fúj a szél, hatalmas vihar közeledik, de ők ebből semmit sem érzékelnek. Olyan ez, mint amikor felérsz a hegy tetejére, ahol süt a nap, mert a felhők felett vagy, alattad viszont zivatar tombol. Arcukat melegíti a boldogság sugara, lelkükben lobog a tűz. És semmi sincs, ami ezt elolthatná.

Olyan hihetetlen. Belegondolva, bő három hónapja még egyedül életem, halálra dolgoztam magam, és nem is foglalkoztam mással, csak is a munkámmal. Most pedig itt örömködünk a vőlegényemmel, mert kisbabánk lesz. Őrült dolog ez az idő, néha eltelnek évek és úgy érzed az életed egy helyben áll, néha pedig egy nap alatt 180 fokos fordulatot vesz. Persze ezek a végletek, mindig törekedni kellene a fokozatosságra, az aranyközépútra, ami sajnos nem mindig lehetséges. Személy szerint én mindig is a végletek embere voltam. A mindent vagy semmit, és a mindent mindig a lehető legtökéletesebben életfilozófiának élek.

– Apa leszek... – állt fel mellőlem még mindig hitetlenkedve. – Te jó ég! – túrt idegesen a hajába. A szemei vörösesen csillogtak a sós könnyektől. Zilált volt és zavarodott, mégsem tudtam volna jobb reakciót kívánni. Tökéletes volt. – Próbálom összeszedni a gondolataim, de egyszerűen nem tudok mit mondani... Csodálatos. Gyönyörű vagy. És imádlak! – mondott teljesen random dolgokat, amik épp az eszébejutottak. Mérhetetlenül aranyos volt.
– Én is nagyon szertelek. – kapaszkodtam a lábába nevetve, hiszen én még mindig a fürdő közepén kuporogtam mellettem a három pozitív teszettel.
– Gondolom még szeretnéd megtartani magunknak egy darabig, mint minden mást is.
– Csak pár hetet kérek. Utána elmondhatjuk a szüleidnek. – küldtem felé egy biztató mosolyt.
– És mikor vehetlek végre el, Dorothea Elizabeth Martin? – nézett rám kacéran.
– Felőlem holnap is. – nevettem boldogan.
– Tényleg?
– Tényleg. – bólintottam határozottan. – Papíron legyünk házasok, aztán ha meglesz a törpi, akkor csinálhatunk nagy lagzit, ha szeretnéd. – vontam vállat.
– Imádlak. – hajolt le hozzám, majd csókolt meg hosszasan.

– Ketten legyünk az esküvőn? Meg az anyakönyvvezető? Ennyi? – suttogta, hiszen éppen telefonon beszélt a hivatallal. Két nap múlvára van időpontjuk, holnap be kell menni adategyeztetésre, ruhát szereznem, és holnap után össze is házasodhatunk. Mások meg egy évig szervezik az esküvőjüket. – Elintézve. – tette le hatalmas mosollyal az arcán a telefont, majd hozzám lépett, és magához húzott. – 48 óra múlva ilyenkor már Mrs. Mendes leszel. És a házasok együtt is élnek. – kacsintott rám.
– Akkor most két nap alatt leélünk közel négy évet? – néztem furán.
– Akár mondhatod azt is, hogy időutazók vagyunk. – nevetett.
– Egyikünk sem egyszerű eset, bármi megtörténhet. – vontam vállat.
– Teljesen igazad van. – értett velem egyet. – Nem akarsz valamit főzni a leendő férjednek? Éhezem.
– Hogy ilyenkor is csak a kajára tudsz gondolni! – csaptam a mellkasára.
– Ha nem csinálsz nekem kaját, akkor nem veszlek el. – tette karba kezét megjátszott sértődöttséggel.
– Azonnal! – tettem fel a kezeim megadóan.
– Ezt már szeretem. – amint elindultam a konyhába, Shawn is követett. – Lehetek a kiskuktád? – röhögte el magát a használt szó miatt.
– Rosszabb vagy, mint egy gyerek. – forgattam a szemeim.
– Tudom! – vigyorgott elégedetten.

Pár órával később fáradtan feküdtünk egymáshoz bújva az ágyban. Shawn teljes teste borította a hátam, karjával pedig magához láncolt, majd gondolt egyet, és a derekamról a hasamra csúsztatta hatalmas mancsát. Belepuszilt a nyakamba, majd jó éjt kívánt.
– Szép álmokat, drágám. – suttogtam, mire csak egy halk hümmögést hallatott.

– Nate, azonnal gyere vissza! Nem mehetsz el kedvedre, ahová csak szeretnél! – dorgálta Shawn a kisfiúnkat.
– De én csak...
– Nate, semmi de! Velünk kell maradnod, nem vagy már olyan kicsi, tudod, hogy az emberek ismernek téged, tudják, hogy nézel ki, és nem mind jószándékúak. – kapcsolódtam be én is. – Rendben?
– Igen, Anyu...

– Csodás reggelt, szerelmem! – köszöntött Shawn nyálasan. Ez még tőle is szokatlan. Felöltözve feküdt mellettem, felém könyökölve. Valószínűleg arra várt, hogy felébredjek.
– Jó reggelt neked is... Ennyire elaludtam volna? – utaltam arra, hogy már fel is öltözött, miközben a szemeimet dörzsölgettem.
– Nem, még csak 8 óra. Viszont vendégük van...
– Úgy, ahogy ez az idióta mondta, csodás reggelt! – csörtetett be Andrew a hálóba. – Nekem mikor szerettetek volna beszámolni arról, hogy lesz egy kis hisztigépetek? – Andrew láthatóan mérges volt.
– Még nagyon reggel van ahhoz, hogy visszavágjak neked, de kérlek, ne hívd a gyerekünket hisztigépnek, jó? Főleg, hogy te vagy kiborulva korán reggel, egy olyan dolgon, amihez nincs sok közöd.
– Hú, de csípős valaki ma reggel! – ütötte le a nem túl magas labdámat.
– Egyáltalán honnan tudja? – fordultam Shawnhoz. – Nem úgy volt, hogy egy darabig titok?
– Csakhogy Andrew-nak van kulcsa, nyugodt szívvel bejött, és megtalálta a konyhapulton a teszteket. – közölte velem a száraz tényeket.
– Értem én, hogy a menedzsere vagy, de muszáj ilyen szinten beleturkálni a magánéletünkbe? – emeltem fel a hangom. – Semmi közöd ahhoz, hogy mikor vállalunk gyereket, házasodunk össze, vagy akármi...
– Szóval össze is házasodtok, csodás! Összeköltözés? Gondolom az is tervben van. Majd a botrányt azért elsimíthatom, ugye? – válaszolt hozzám hasonló hangnemben.
– Miért lenne az botrány, ha az embernek gyereke lesz? Fajfenntartás, életfeltétel, tudod... Ez több, mint normális. Ennek így kell lennie.
– Jó, tudjátok mit? Tartsátok fenn a fajt, én meg megpróbálom menteni a menthetőt! Majd köszönjétek meg, hogy lesz miből felnevelni ezt a gyereket! – közölte harsányan.
– Ezzel mire célzol? – húzta össze a szemét Shawn.
– Arra, bazdmeg, hogy tönkrement a kiadó!
– Mi van? – rázta meg a fejét értetlenül.
– TÖNKREMENT A KIBASZOTT KIADÓ! Érted? – kiabálta.
– Jézusom... – kaptam a szám elé a kezem.
– Úgy, hogy Mr. Boots tökéletesen elhitte, hogy az IR bevétele elég ahhoz, hogy létrehozzon egy leányvállalatot, amikbe a kisebb, feltörekvő előadók kerültek volna, csakhogy ehhez sokkal több munkaerő kell, az engedélyek drágák, és a székhely mellett lévő irodaház adás-vételi szerződését is benézte, a felvett hitel törlesztőrészlete, plusz az új költségek két hónapig voltak elegek e mellett a bevétel mellett.
– Picsába... – nézett maga elé Shawn sokkoltan. – Akkor munkanélküli vagyok? És te is? Meg mindenki más?
– Nem. Még nem.
– Mi az, hogy még nem? Mikor leszünk azok? – kérdezte idegesen.
– Ki kellene találni valamit... Szerencsére neked sem részed nem volt a vállalatban, sem túl sok pénzed nem maradt benne.
– De mégis mi a francot tehetnénk? Nem akarok kiadó nélkül maradni...
– Úgyis vissza akartál vonulni. – már kicsit nyugodtabban beszélt Andrew.
– Az lehet, viszont nem ilyen hirtelen és nem muszájból!
– Shawn, ez van. – vont vállat. – Mindegy.
– Akkor legalább elmondhatom, hogy valami kemény pszichés betegséget akartam színlelni, hogy kijátsszam a szerződést. – húzta keserű mosolyra a száját.
– Hülye! – röhögött fel Andrew. – Amúgy, annyira nem is baromság. Biztosan Dorothy találta ki. – pillantott rám.

Megsemmisülve ültem és kattogott az agyam, mégis mit lehetne tenni. Pár perc csend után halkan megszólaltam:
– Lehetne egy javaslatom? – kérdeztem félve.
– Majdnem minden veszve... De persze. – adta meg az engedélyt Andrew.
– Mi lenne, ha alapítanátok egy saját kiadót? Olyan kötelezettségekkel, amiket ti akartok. Andrew, te sokkal többet kereshetnél, Shawn, neked meg biztos bevételed lenne, az enyém mellé, aztán ott van az is, hogy a szakmádban maradhatsz, rugalmas a munkaköröd... – soroltam az érveimet, miközben mindketten kifejezéstelen arccal figyeltek.