Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

56. Fejezet

– Dor, sírj csak nyugodtan, én sem tartom vissza a könnyeim. Látod? – mutatott a nedves arcára, majd a pólója nyakára. – Sosem rejeteném el előled, mit érzek.
– Rendben. – elengedtem magam. Hangtalanul, csendben gurguláztak le a cseppecskék az arcomon. Akárcsak az esőcseppek a száguldó autón, versenyeztek egymással. Ugyanúgy ordítottak belül a vesztes cseppek, mint én. Hangosan, féktelenül és látszólag örökké. Lüktetett a fülem, égett az arcom, a bőröm. Égtem belül is. Ordítottam odabent. ADJÁTOK VISSZA AZ ÉN KICSI, KÉK HALACSKÁMAT! ADJÁTOK VISSZA AZ ÉN KICSI, KÉK HALACSKÁMAT! Adjátok vissza az én kicsi, kék halacskámat!

Bizonyára mindenkinek ismerős az az érzés, amikor nincs meg a telefonja, és őrült módjára tapogatja a zsebeit, üríti a táskáját vagy felforgatja az egész lakást, hogy találhassa. Majd amikor megvan, diadalomittasan a szívéhez emeli, és hálálkodik, hogy nem tűnt el. Az én esetem is hasonló. Csak én nem találhatom meg a gyermekem. Képtelenség.

Szeretnék eltűnni a világból. Sokkal jobb lenne, ha egyszerűen megszűnnék létezni. Viszont Shawn miatt nem tehettem. Ő ugyanígy érezett. Űr, üresség. Ezek a szavak kavarogtak mindkettőnk fejében.

Hirtelen ajtónyitódás. Belépett egy nővér, halkan, szinte alig érthetően köszönt, lehajtott fejjel közeledett, és engedélykérően nézett rám. Bólintottam, majd nekilátott a kanül eltávolításához. Szívem szerint mondtam volna neki, hogy nem az ő hibája, de részben az volt. Jobbnak tartottam csendben maradni, így is cselekedtem.

Shawn rendületlenül ült mellettem a híresen kényelmetlen kórházi székek egyikén. Végig fogta a kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, hogy engem nyugtasson, vagy hogy magát. Mindkettő ésszerű lenne. Elengedtem a kezét, és felültem. Ijedten bámult rám.
– Dor, ezt szabad?
– Mindjárt hozzák a zárómat, persze, hogy szabad. – szerettem volna rá mosolyogni, de képtelen voltam a számnak parancsolni. Odaléptem az ablakhoz, és vizslattam az utcát.
– Shawn? – fordultam hátra.
– Mondd csak. – lehangoló volt látni a sápadt arcát, hallani az erőtlen hangját. Szinte fogni lehetett a szomorúságot a levegőben.
– Ugye otthon leszel velem pár napot? – nem mertem rá nézni. Hol a földet, hol pedig a forgalmas útszakaszt bámultam. Hallottam, ahogy széknyikorgás kíséretében feláll, és lassú, kissé határozatlan léptekkel indul felém. Megéreztem karját a derekamon.
– Ez nem fáj, igaz? – olyan gyengéden tartotta ott kezeit, hogy alig éreztem. Megfordultam az ölelésében.
– Egyedül a szívem szakad meg. – néztem rá kisírt szemekkel, lefelé görbülő szájjal, és a sok dörgöléstől vörös arccal.
– Dor, mindkettőnké. – nézett le rám, majd felkapta a fejét, hogy ne csorduljon ki a szeméből a könny.
– Szeretlek, Shawn.
– Szeretlek. – ölelt magához szorosabban.

– Mehetünk. – emeltem rá a tekintetem, miután alárírtam a zárjelentést. Belém karolt, és úgy vezetett ki a kórházból.

Augusztus 8, közel az este fél 11-hez. Az eső zuhogott, kénytelenek voltunk behúzódni a kórházat övező árkádok alá, amíg megérkezett a taxi. Némán sírtunk belül. Shawn a könnyeivel küszködött, életemben nem láttam még ennyire megtörve. Próbált erősnek tűnni, így akart a mentsváram lenni, de azon a ponton egy gigantikus katonai bázis sem lett volna elég számomra. Ő mégis a saját maximumát nyújtotta, és valószínűleg nem mutattam, hogy mennyit jelent.

A sárga taxi tócsát felkorbácsolva állt meg az út szélén. Természetesen sikerült egy lelkes rajongót kifogni, akinek valahogy nem akart feltűnni, hogy mindketten sírunk.
– És mikor jön az új album?
– Hamarosan. – válaszolt elfojtott hangon. Nem lesz mostanában új album... "Lesz fesztivál turnéd?", "Lehet tudni kivel fogsz legközelebb kollaborálni?"... Shawn pedig készségesen ködösített. Meg sem próbálta leállítani, túl gyenge volt már hozzá. Elment az ereje arra, hogy tartsa magát, és bennem a lelket.
– Ne haragudj, de nagyon késő van, nem lehetne, hogy bekapcsolod a rádiót, vagy valami? – szólaltam meg bátortalaunl. – Tényleg nagyon sajnálom.
– Igen, nagyon fáradtak vagyunk. – pillantott rám Shawn hálásan, mire nagyon-nagyon halványan elmosolyodtam egy röpke pillanatra. Erre ő is mosolyogni kezdett, ami felvitte az életkedvünk a mínusz kilencmillióról a mínusz 6 millióra. Valójában nem voltunk fáradtak, főleg én nem, (aludtam eleget műtét közben) csak lelkierőnk nem volt válaszolgatni, ennyire jelentéktelennek tűnő kérdésekre.