I. Piszkos Meló [JK ff] ✔️

•Harmadik•

Reggel úgy keltem fel, mintha húzták volna a fogam. A telefonomat majdnem falhoz vágtam és a takarót is lerúgtam magamról. Kelletlenül csináltam meg mindent, amit szoktam. Fintorogva ültem be a kocsimba és hajtottam el a hatalmas csarnokig, ahol miután le ellenőrizték a chip-emet, és felmutattam a kártyámat, be is léptem. Anyáék már jóval korábban eljöttek otthonról, én viszont úgy voltam vele, hogy ráérek.

Kilenc előtt 10 perccel én már a portán voltam és a két meglepire vártam, akik majd hogy nem az utolsó pillanatban toppantak elém.

- Sikerült ide érni. Nagyszerű – tapsoltam egyet, majd már hátat is fordítottam nekik, hogy elinduljak az átjáróhoz – Ettetek reggel? – kérdeztem hátra sem nézve

- Én igen – válaszolt Hong.

- Jungkook?

- Ja – biccentett flegmán.

A csarnokban már ott volt apa, a mesterlövészünk és mindenki olyan, aki kellett ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a két férfi tehetségét. Már ha van olyanuk.

- Jó reggelt – köszöntek apámék, amit a két tökkelütött viszonzott is.

Miután mindenki bemutatkozott mindenkinek és előhozták a fegyvereket is elkezdődött a lényeg.

- Gondolom már van tapasztalatotok – nézett rájuk a mesterlövészünk.

- Attól függ miben – helyezte bal lábára testsúlyát Jungkook, miközben kezeit rágózva zsebre vágta. Erre a kijelentésre én inkább csak megforgattam a szemeimet, majd oda sétálva apához oda súgtam neki, hogy elmegyek és beszélek az orvossal. Erre ő csak egy bólintással válaszolt.

Kiléptem a teremből, majd az elsőre mentem, hogy beszéljek a dokival. Kettőt kopogtam, majd miután meghallottam a varázsszót be is nyitottam.

- Üdv – mosolyogtam, mikor beléptem.

- Szia ChaeYeon – virult fel arca, mikor meglátott. Kedves bácsi, szeretem, ha ő dolgozik. A felesége is nagyon aranyos, de én valamiért jobban csípem az öreget.

- Nem sokára hoznék két újoncot, ha lehet.

- Semmi akadálya – biccentett – Csak a nemüket mondd meg nekem, kérlek – gurult oda asztalához, majd tollát a kezébe véve valamit írni kezdett a régi, már sárgás lapú füzetkéjébe.

- Mind ketten hím neműek – fogalmaztam szépen.

- Köszönöm – jegyezte fel.

- Én köszönöm – hajoltam meg.

- Ők azok, akik a Halottaktól jöttek? – kérdezte.

- Igen.

- Vigyázzatok velük – tanácsolta komoran. Gondolom ő sem volt el ragadtatva a gondolattól, miszerint itt vannak es úgy tűnik, hogy bizony maradnak is.

- Igyekszünk – bólintottam, majd egy köszönés után végül kimentem.

Addig, ameddig vártam a fiúkra lementem kajálni, mert úgy jöttem el otthonról, hogy semmit sem ettem, így már kezdtem éhes lenni. Már rég nem volt reggeli idő, a konyhások is már az ebédhez készüldtek, nekem azonban még adtak egy kis rántottát, amit jóízűen elfogyasztottam. Ezután nyugiban megittam a szokásos kávémat, majd lassacskán vissza sétáltam, hogy megnézzem hogy halad a felmérés, de legnagyobb meglepetésemre, már mindenki az ajtóban állt, rám várva.

- Azt hittük elvesztél – mosolygott apa.

- Bocsánat – kértem elnézést – Hogy ment?