Restaurant [Befejezett]

3.

Tátott szájjal és a döbbenet hangjaival keveredve haladok végig a lakás legtöbb szegletén. El se hiszem, hogy a bátyám tényleg egy ilyen remek helyen lakik, és még egyszer sem dicsekedett vele.
- Mennyibe fáj ez? - döbbenek le, és ezt a kérdést az utóbbi öt percben már nem először teszem fel. Minden vadonatújnak látszik. A konyha, a nappali és a szobák is. Oké, hogy a testvérem szereti a rendet, na de hogy ennyire.
- Igyunk egy teát mielőtt elmegyünk aludni? - kérdezi, de már tölti is a vizet a vízforralóba.
- Az lehet jól esne most. Ha fogok tudni aludni - ülök le a pulthoz. - Waah, micsoda szék - forgok egyet tengelyem körül a bárszéken. - Te Kyungsoo.
- Hm? - jelzi, hogy figyel rám, miközben már a bögréket veszi ki a szekrényből.
- Az lesz az én szobám, ugye? - mutatok a konyhától balra lévő szoba felé, ami a bejárathoz is közelebb van.
- Igen, ott még senki nem aludt. - feleli.
- Nagyszerű, akkor mindjárt jövök - jelentem ki és a bőröndömmel együtt bevonulok a szobába, míg elkészül a tea.

Azt mondta Soo, hogy ne hozzak sok mindent, csak amire nagyon szükségem lehet, így ruhából csak néhány párat pakoltam, ami egy hétig mosás nélkül bőven elég lesz. Aztán majd a későbbiekben tesó azt mondta elmegyünk vásárolni. Hát majd szaván fogom. Amiből két párt is bepakoltam, az melegítőnadrág, testnadrág és a bő pólóim. Ebből nem engedtem. Általában ezek szoktak a pizsamáim is lenni, teljesen kényelmes és én is jól érzem magam bennük. Átöltözöm és a kipakolást úgy döntök, majd csak holnap fogom elkezdeni.

- Ugye, csak itthon fogsz így öltözködni? - néz végig rajtam.
- Haha, ez csak a pizsamám, ne aggódj - grimaszolok a fiúra. Leülök az előző helyemre és elkezdem szürcsölgetni a még igen forró teát. - Még nem akarok nagyon érzelgősködni, úgy hogy csak annyit mondok, hogy köszönöm - nem emelem fel tekintetem gőzölgő innivalóról, úgy hagyják el-e szavak a számat.
Torokköszörülés után meg sem szólalunk, míg a meleg italunkat el nem fogyasszuk.

Vicces, hogy másoknak ez egy kínos hallgatás lenne, de nálunk ez megszokott. Mindig átszöktem az Ő szobájába, és hogy anyáék ne vegyenek észre, általában csak síri csendben játszottunk társast vagy kártyáztunk.
Azt hiszem a türelmem miatta alakult ki és ezért kezdtem el olyan középiskolát, ahol szakmát is adtak nekem, így lettem cukrász. De hogy nem tanultam tovább, igen nehéz volt elhelyezkednem.

- Egyébként, aludj holnap ameddig akarsz - szólal meg a nagy csendet megtörve. - Én reggel hatkor megyek a munkába, és majd csak este nyolckor jövök haza.
- Micsoda?! - pislogok nagyokat. - De hát már mindjárt három óra. Meg miért kell menned, dolgozni? Amúgy sem lettél volna még itthon - tátom el a számat.
- Nem maradtam volna sokáig odahaza, muszáj bemennem dolgozni. - mondja teljesen komoly arckifejezéssel.
- De hát... legalább menj be később - aggodalmaskodom, mivel tudom, hogy nem fog sokat aludni már.
Mellém sétál és fejemre teszi kezét, majd egy halvány félmosoly mellett nyugtat szavaival:
- Nem lesz semmi baj, majd pihenek bent is.
- De...
- Menjél te is aludni, a kocsiban is végig fent voltál - mondja. Ezek szerint Ő sem aludt. Vagy csupán sokszor felkelt. Remélem az utóbbi.

Ezek után mindketten elvonulunk a szobánkba. Sokkal jobb érzés már most ezt a szobámnak nevezni, mint az szülőházban lévőt. Tudom, hogy Kyungsoo ok nélkül nem fog nekem esni, és megvádolni bármivel. Ez az egy ember jelenti nekem a családot.

Az ágyban elbújva érzem most már, hogy a testem álmos, de az agyam csak kattog és kattog. Mire észbe kapok, már négy óra. Csak forgolódom és próbálom magam bealtatni, de már átestem azon a ponton, amikor az ember már nem tud elaludni.

Fél ötkor már kikelek az ágyból és előszedem a fülesemet. Elindítok egy jó pörgős zenét és kiosonok a konyhába. Elkezdem minden részletét felfedezni. Az ember akkor mozoghat szabadon egy ilyen terepen, ha ismeri minden rejtett szegletét. A konyha egyenlő egy harcmezővel. Főleg ha az ember elkezd benne dolgozni.