Restaurant [Befejezett]

11.

Már másfél hét eltelt mióta Sehun megjelent előttünk, az akkori aggodalmam szerencsére alaptalan volt. Szüleink valóban nem is tudják, hogy Sehun eljött minket megkeresni. Viszont ez a fiú nem hagy nekünk békét. Két nap múlva az éttermet is megtalálta s minden egyes nap bejár és néznünk kell a képét.
- Miért nem küldöd el? Rád biztosan hallgatna, fenyegesd meg vagy valami! – csapok bátyám és egyben főnököm asztalára.
- Nem tehetem – ez a válasza, mint már oly sokszor ebben a pár napban.
- Mi az? Mi az, hogy nem teheted? Az étteremből is kitilthatod, ha akarod! – csattanok fel.
- Ez nem ilyen egyszerű – ráncolja a homlokát.
- Mit nem mondasz el nekem? – vonom össze szemöldökeimet. Félre néz és egy nagyot sóhajt.
- Ülj le – mutat a mögöttem lévő székre. Fal fehér arccal foglalok helyet és várom milyen megdöbbentővel fog nekem előállni, amihez le kellett ülnöm, nehogy összeessek. – Tudod egy éttermet nem olyan egyszerű megnyitni, nagyon sokat tettünk bele Suhoval, hogy ez a hely ilyen szép legyen.
- Ugye nem... - könyökölök a karfára és fogom meg a fejem. Nem is nézek a bátyámra.
- Suhonak meg volt a része, de nekem nem, így nem tudtam máshova menni, mint Sehun apjához. Szerződést kötöttünk, hogy amint sikeres az étterem elkezdem neki törleszteni a pénzt és ez azért is volt a legcélszerűbb, mert Mr. Oh nem számolt fel kamatot.
- Miért pont ők? – sóhajtom alig hallhatóan.
- Mondom, ez volt a leggazdaságosabb. Ha a kamatot kellene fizetnem, akkor egész életemben fizethetném. Így pár év alatt megvagyok vele.
- És gondolom, ha Sehunt elküldenéd, akkor Mr. Oh berágna.
- Valószínű... De Jisoo – szólít a nevemen így ránézek. – Valószínűleg Sehun se tud erről, úgyhogy ne említsd neki. Ha tudna róla, akkor az apja elmondta volna neki egyből, hol talál minket.
- Mr. Oh tudja hol vagyunk?
- Természetesen, hiszen mondhatni Ő is befektető volt. És nem egyszer járt is már az étteremben. Fel is hívom, hogy itt van Sehun – fogja a telefonját, hogy már tárcsázna is.
- Mindegy – állok fel a székből és elindulok az ajtóhoz. – Kyungsoo – szólok neki és visszafordulok. – Szerinted se fog lekopni magától, igaz? – megrázza a fejét. – Mi lenne, ha befognánk dolgozni?
- Segítségre mindig van szükség – gondolkodik, majd meghúzza a vállát.
- Én már tudok is neki egy tökéletes munkát – gonosz vigyorra húzom a számat.

***

- Mosogassak? Én? – mutat magára a fiú döbbent arckifejezéssel, miközben én önelégülten karba font kezekkel állok előtte és a mosogató pult mellett. – Rakjátok, a mosogatógépbe vagy mit tudom én.
- Vannak edények, amelyekre két percen belül szükségünk van, azzal nem tudjuk megcsinálni. A legrövidebb program is félórás. De a te csodás kezeiddel máris 27 percet nyerünk – kacsintok a fiúra. Előbb hízelgünk, majd feladjuk. Taktikát vetem be ismét nála.
- Biztos, hogy nem... - rázza a fejét.
- Chö, látom ennyire se vagy képes, akkor hagyjuk – forgatom meg szemeimet és távozom köreiből a megszokott kis pultomhoz, hogy tovább dolgozhassak.
Egy ideig csak áll és durcásan néz, mint akit tényleg vérig sértettek az imént. Hirtelen fújtat egyet és csapkodva magára veszi a kötényt és a szexi rózsaszín kesztyűt.

A nap további részében igen jól mulatok a fiún, szinte el is felejtem minden dühöm, amit iránta éreztem, amiért nem képes felfogni, hogy nem látott személy. Hiszen nem akar ő rosszat, csak aggódik miattunk. Eltűntünk minden szó nélkül és még utána se léptünk vele kapcsolatba, hiszen tényleg, mintha már ő is családtag lenne, annyi időt töltött velünk. Persze azt nem nézve, hogy ő kicsit másképpen látja a dolgokat az én irányomba.
Régen, amikor összejöttem az első és eddig még utolsó barátommal, Sehun akkortájt kezdett a legfurcsábban viselkedni, szokásosnál többet hisztizett és féltékenykedett a semmire. És amikor testvérem nem volt, olykor azt képzelte, hogy ő megtestesítheti Kyungsoot, parancsolgathat meg ilyenek. Jaj, de nem szerettem azokat a pillanatait.
- Jisoo, figyelsz rám?
- Tessék? – rázom meg a fejem, ahogy oldalra nézek meglátom magam mellett Baekhyunt, aki aggódó tekintetével figyel engem. – Bocsi, teljesen elkalandoztam – veszem le róla tekintetem és fülem mögé tűrök egy kósza tincset.
- Na, most egy kis morzsa került a hajadra – mosolyogva nyúl az iménti tincshez, hogy kiszedje az említett morzsát. Miért van ilyen közel hozzám? Miért kezdem furcsán érezni magam? És Ő most miért ilyen velem?
Azóta, az este óta nem nagyon beszültünk, néha a tekintetünk találkozott és ennyi. Semmi üzenetváltás, vagy bármiféle kommunikáció, ami kettőnk között lehetne. Csupán annyi, hogy éppen mondta, milyen rendelést készítsek elő, ami ugyebár a munkához kapcsolódik. Lehet én rontottam el, hogy másnap nem mentem át vagy nem kertestem egyből. De még ha így is volna, nem kellett volna már megbeszélnünk ami akkor történt? Vagy csak álmodtam volna azt az egészet és igazából nem is történt meg a tető, a homlok puszi...