Restaurant [Befejezett]

30.

- Minek örülsz ennyire Park Chanyeol? – hajolok a fiú felé, hogy ránézhessek telefonja kijelzőjére. Már kezdtem abban reménykedni, hogy talál valakit magának és azzal beszélget. Viszont ahogy készségesen felém fordítja telefonját, egy újabb gitárt látok meg. – Még egyet? – vonom össze szemöldökeimet, közben én is helyet foglalok az asztal másik oldalán.
- Most miért? Olyan szép.
- De ez már a harmadik lesz, bármennyire is szépek, ha csajozol is, egy elég, nem?
- Ki mondta? – komoly tekintettel néz rám. – Honnan veszed, hogy Baekhyunnak csak te vagy? – teszi fel a kérdést, ami elég erősen elgondolkodtat és mondjuk azt, hogy inkább kiakaszt.
- Nem én vagyok? – kérdezem kerek szemekkel de a fiú innentől már rám sem bagózik, hanem ismét telefonjába búj.

Már három hónap eltelt, mióta visszatértünk az esküvőről. És azóta, majdnem mindennap beszélünk Baekhyunnal, van mikor Chanyeol olyan kedves, hogy átmegyünk Jejura. Na jó eddig kétszer jutottunk el, amiatt is mert nekünk se sok időnk van és Baekhyunnal se mindig tudunk egyeztetni.
Most biztosan kíváncsiak vagytok arra, hogy ezek mégis hogyan történtek. Hisz Baekhyunnak még jegyese is volt egy pár hónapja. Nos igen volt neki, szóban. Az ő apja és a csaj apja, akarta őket összeházasítani. Viszont a csaj hamarabb lépett, mint Baekhyun és lelépett az igazi fiújával. Na most akkor ki is volt a tökös? Egy fiú ezt nem merte meglépni, egy lány meg...
Na de ennek a cselekedetnek hála Baekhyun lenyugodott és az első volt, hogy közölje velem, újra szabad préda. Na, nem mintha egyből lecsaptam volna rá. Majd csak két nap múlva, addig meg kérettettem magam. Mertem volna tovább, végül megint eladta volna magát másnak.

- Szerinted vörös-fekete csíkokkal vagy fekete- vörös csíkokkal? – fordítja ismét irányomba a telefonját Chanyeol és két képet húzogat rajta.
- Ugye csak én vagyok neki? – hajolok előrébb, így fejem közvetlen a telefonja mellett van.
- Miért van az, hogy rám sose figyelsz? – vág egy láma fejet.
- Ne köpj! – húzódom vissza és elveszem a telefonját. Sóhajtok egyet és jól megvizslatom a két gitárt. – A fekete – adom neki vissza a telefont.
- Jó döntés – boldogan veszi vissza és gondolom, már rendeli is meg.

Igazából örülök neki, hogy van amivel lefoglalja magát. Az esküvő után ugyanis neki is minden megváltozott. Ugyan is Natae és Jongin hivatalosan is bejelentették mindenkinek, hogy együtt vannak. Se szó, se beszéd, mindenkinek elkellett fogadnia. Suho eléggé kiakadt, de nem annyira, mint Chanyeol, aki úgy érezte egy nagyon jó barátja árulta el azzal, hogy abba a lányba szeretett bele, akibe ő is volt. Sokáig bíztam abban, hogy egyszer majd ők együtt lesznek, de mikor Kaival kezdett járni, és egyre jobban beleszeretett a fiúba, láttam hogy annál jobban feledi el Chanyeolt, aki már csak egy régi szerelmes emlék lett a számára. Mikor Nataera nézek őszinte szerelmet látok a szemeiben. És ugyanezt mondhatom el Jonginről is. Szereti őt.

- Holnap eljössz velem a hangszerboltba, hogy elmenjünk érte? – zökkent ki ismét a gondolataimból.
- Holnap? Hétfő. – fújom fel az arcomat, mivel tudja akkor milyen programom szokott lenni, úgy kb egész napra.
- Oh tényleg... - billenti le fejét. – Csak egy órát szánj rám – mutatja ujjával is a számot.
- No – csóválom fejem.
- Na megbeszélem én ezt Baekhyunnal! – mondja és a telefont már a füléhez is emeli.
- Mi?! – szinte visítóssá válik a hangom. Mindketten felpattanunk a helyünkről. Chanyeol kihangosítja a telefont, és magasba emeli. Ugrálva próbálom kiverni a kezéből, esélytelenül. – Miért nőttél ilyen nagyra??
- Szia mondjad. – veszi a fel a telefont.
- Szia, nem adnál az asszonynak egy óra kimenőt holnap, lenne vele egy kis programom...

Már épp szóltam, volna hogy nehogy, mikor Baekhyun mondatától földbe gyökerezik a lábam és számat pedig mintha összekötnék.
- Nem töltenéd inkább vele az egész napot, mint a múltkor. Nagyon sok dolgozni valóm van.
- Mi? Mint a múltkor?
- Úgy is olyan jól megvagytok.
- Persze, eltöltöm vele megint a hétfői napot... - mered rám a fiú és már nem tartja magasba a telefont.
- Köszi, most le kell tennem – mondja és már meg is szakad a vonal.
- Ezt most szépen elveszem, mivel nem akarunk megint telefont venni – mondom halkan és kiveszem a kezéből. Nem szól semmit, csak egy mély levegőt vesz és elmegy az ablakhoz. Fejem lehajtva állok a helyemen kezemben pedig a telefonját szorongatom.

Idegesen kócolja össze a haját és felém fordul. Majd megint nem mond semmit és vissza az ablak felé. Csak sóhajok hagyják el a száját.
- Szóval – szólal meg nehezen. – Elmagyaráznád nekem, hogy melyik hétfőre is nem emlékszem pontosan. – elém sétál. – Bármennyire is próbálom, nem jut eszembe.
- Mikor azt mondtam, hogy kora reggel hagymát pucoltam... - szipogok és visszatartom a könnyeim. Nem szeretek Chaninak hazudni, de tudom azt hogyha hazudok és kiderül az igazság, akkor az se nekem se a másik félnek és főleg Chanyeolnak nem lesz jó.
- Tudtam, hogy hazugság... És mi volt az ő kifogása? Sok a munka? – kérdezi én pedig csak bólintok. – Hát ezért kérdezted te ennyire aggódva, hogy te vagy-e csak neki – csap a homlokára, majd gyorsan megfogja vállaim és lehajol az én szintemre, így kénytelen vagyok a szemeibe nézni. – Olyan buta vagy.
- Te beszélsz? – nevetve kérdezem és megdörzsölöm szemeim, amiből így akaratlanul is kicsikarok pár könnycseppet.
- Tudom mi kell neked... Kérsz te is így gitárt igaz? – büszkén bólogat. Unottan nézek rá majd egy nagyot csapok a mellkasára. – Na jó, gyere ide – tárja szét karjait. – Kapsz egy ölelést.
- Jobban hangzik – szipogva dőlök neki mellkasának. Átöleli a hátamat és csak így állunk egy darabig, míg el nem kezd dúdolni, és dülöngélni. Arcomon pedig most már egy kényelmes mosoly látható.
- Ugye ez csak egyszer fordult elő? – aggódva kérdezi és arcom minden egyes szegletét nézi, hogy észrevegye, ha hazudok.
- Igen, vagyis most lesz akkor másodjára. – bólogatok gondterhelten és leülök a kanapéra. – Hallgatlak, biztosan vannak most kérdéseid... - nézek fel rám, mivel csak bámul és megint nem szól semmit. Féloldalasan leül mellém és tekintetével méreget. Meg biztos most akarja összerakni fejében a mondatokat.
- Egy, nekem miért hazudtál. Őszintén az nem érdekel, hogy Baekhyunnak hazudsz vagy sem, de mi.. lelki társak vagyunk – mellkasán összemarkolja a pólót. – Tudod, ez nagyon fáj.
- Oh –görbítem le a számat, és mint egy kiskutyának megsimogatom a haját. – Nem szerettem volna, szomorúnak látni.
- Ebben a helyzetben csak te vagy szomorú.
- Olyan kegyetlen vagy- veszem el kezem és az ölemben összekulcsolom. – Csodálom, hogy nem szóltál semmit, és hogy nem hívtad még vissza Baekhyunt.

- Ami késik, nem múlik – nyugodtan hátra dől. – De most a lényeg, hogy a holnapi napot együtt fogjuk tölteni. - Rávigyorgok mire kíváncsian néz rám.
- Szeretem az olyan napokat – dőlök én is hátra a kanapén. Érzem magamon a tekintetét, így felé fordítom fejem. Szemei szomorúságot árasztanak. – Mi a baj?
- Lehetek egy kicsit őszinte? – kérdezi.
- Kérlek – törökülésbe vágom magamat és komoly tekintettel figyelek rá.
- Én... - kezd bele, de pont megcsörren a telefonom.
- Szavad ne feledd – rohanok a konyhába, a pulton lévő telefonomért, ahogy meglátom Baekhyun nevét, akaratlanul is vigyorogni kezdek. – Elvonulok kicsit a szobámba – mondom Chaninak, aki éppen produkálja magát a kanapén.
- Persze, menj csak – áll le miközben válaszol. Hát oké, mondom és tényleg jobbnak látom magára hagyni.

- Igen? – veszem fel izgatottságomat visszafojtva közben belehuppanok az ágy közepébe.
- Én vagyok – mosolygós a hangja. – Minden rendben az új lakótársaddal?
- Nos igen, most éppen hisztizik a kanapén, de amúgy tök jó, tudod néha olyan érzésem van mintha egy kiskutyára vigyáznék – nevetek a markomba.
- Etesd rendesen, mert az én kiskutyám. Hallottam holnap azt akarja, hogy levidd sétálni? – kérdezi.
- Nos igen, új gitárt fog venni...
- A hangodból ítélve hallottad a beszélgetést – sóhajt egy nagyot.
- Kicsit? – próbálom menteni, de azon nem lehet, mint. – Igen ki volt hangosítva a telefon – hasra fordulok és a Baekel közös képünket nézem, amit az éjjeli szekrényre tettem ki.
- Ne haragudj, hogy megint lemondok egy napot. – nagyon szomorúvá válik a hangja. – Hidd el, ha tehetném, inkább ott lennék melletted.
- Tudom, hiszek neked. – mondom és egy kicsit most mindketten elhallgatunk. A csend lassan hosszas percekké szüli ki magát, míg meg nem hallom, hogy a billentyűzeten pötyög valamit. – Dolgozol? – kérdezem.
- Ühüm, van még egy kis elintézni valóm ma.
- Tegyük le? – kérdezem egyből.
- Ne, nem kell. Jó így munka közben hallgatni téged, ha már holnap nem foglak tudni. Mesélj valamit.