Restaurant [Befejezett]

4.

Jisoo szemszög:

Kipihenten kelek fel a délutáni órákban, boldog és gondtalan vagyok egészen addig, míg telefonomhoz nem nyúlok. Először azt veszem észre, hogy Kyungsootól kaptam vagy tíz nem fogadott hívást. Majd látom, hogy a szüleinktől is vannak hívások, és nem kevés üzenet fogad.
„Ha még most hazajössz, talán nem teszünk ki az utcára. Ne merj a fiúnkra balszerencsét hozni!"

Ez az utolsó üzenet, amit kaptam tőlük, értelmét pedig ezek után nem látom, hogy tovább nézzem. A vérnyomásom hamar az egekbe szökik. Rosszul vagyok már tőlük, komolyan.

Miután kellően megnyugszom, és úgy érzem, nem fogom magam elsírni, felhívom Kyungsoot, hogy ne aggódjon, de addigra már azt mondja a telefonba, hogy most fordul be a parkolóba.

- Jól vagy? – aggódó tekintettel siet be a lakásba. A kanapén ülve felé fordulok és mosolyogva bólintok. – Hol a telefonod? – kérdezi és elkezd körbenézni a lakásban, de hamar megtalálja a pulton, szétszedve.
- Nem mehetnék mégis be az étterembe? – meglepően vidám hangon kérdezem, ami nem csak őt, de még engem is meglep.
- De – bólint végül, miután hosszasan farkasszemet néztünk. – Öltözz akkor át és menjünk – biccent fejével a szobám felé.

Nem igazán szólunk egymáshoz, még a liftben sem. Igazából nem csak Ő nem tudja rendesen kifejezni az érzelmeit, olykor ez velem is előfordul. Főleg ha a családi helyzet miatt kell ilyet alkotni. Talán egész életünk során, Sehun azaz ember, aki tudja, milyen körülmények vannak nálunk. Kíváncsi vagyok, Ő vajon mikor fog rájönni, hogy nem vagyok otthon. Igaz is. Ezen a hétvégén egyébként is mennek hozzánk vacsorázni. Akkor biztosan megtudja.

- Szia kislány! – nagyvigyorral integet nekem Jongdae. Egy halvány mosolytól és biccentéstől többet nem tudok magamból most kicsikarni. – Vissza az étterembe? – fordul át Kyungsoohoz, aki kinyitja nekem a hátsó ajtót. Szó nélkül szállok be és mielőtt bezárja az ajtót még hallom, amit a másik fiúnak mond.
- Szólj be, hogy készítsenek valami ehetőt...

Nem akarok szólni Kyungsoonak, hogy felesleges bármilyen ételt is készíteni nekem, hiszen nincsen étvágyam és most egy darabig nem is hiszem, hogy lesz. Nem akarom azt mondani neki, hogy igazból eltűnnék a földszínéről is. Nem vagyok most egy szívesen látott személy. A szüleink pedig ezt éreztetik is velem. Milyen vicces „ a fiúnkra" általában úgy említik, hogy „a bátyádra" most meg már hirtelen mintha nem is lennék a család része.
Ahogy az ablakon bámulok ki, és látom a nyüzsgő várost, az jár a fejemben, nem érdemlem meg, hogy itt legyek. Viszont azt sem akarom, hogy visszamenjek.

A fojtogató csendet testvérem hangja töri meg: - Ne foglalkozz azzal, amit anyáék összehordanak. Most már itt vagy velem, és ez így van jól.

Nem mondok semmit, csak elmosolyodom. Biztosan őt is rendesen lebombázták. Mégis tartja magát. Pedig biztos, hogy Ő minden egyes üzenetet elolvasott. Engem teljesen lesokkoltak már azaz egy. Ha visszamennék még tényleg az utcára tesznek, sőt már abban is biztos vagyok, hogy a szobám is üresen várna. Igen, biztosan valami ilyen lenne. Lehet, azzal járnék a legjobban, ha elfogadnám Sehun érzéseit és beházasodnék abba a családba? Valószínű ez az én sorsom.

- Baekhyun meg miért van kint? – morgó hangját hallom testvéremnek. Fejem felemelem és a túlsó ablakon kinézve látom, ahogy a fiú idegesen fel-alá járkál, majd mikor meglátja, a kocsinkat egyből megáll és ujjait tördelve várja, hogy leparkoljunk mellette. Ahogy Kyungsoo kiszáll a kocsiból egyből neki esik. – Miért nem vagy bent?
- Szüneten vagyok – védi meg magát a fiú és ekkor összeakad a tekintetünk. A testvérem mellett elsietve jön a kocsihoz és kinyitja mellettem az ajtót. Hatalmas mosoly jelenik meg arcán és nyújtja a kezét. Hosszú másodpercekig csak nézek egyenesen a szemébe, amiből csupa jóakarat sugárzik. Elemelem tekintetem és lábaimmal kilépve egyedül szállok ki a kocsiból.
- Menjünk be enni – szól Kyungsoo kedvetlen hangnemben. Csak bólintok, habár tudom, egy falat se fog lemenni a torkomon.