A Pajzs BEFEJEZETT

нет не без тебя

Lépteimet megszaporázva haladtam az utcán. Sötét volt csak én voltam kint. Kezemben a jó kis neylon (bocsi ha nem így kell írni~író) szatyrok voltak. Megint kiszakadtak, sóhajtva hajoltam le a szétgurult dolgaimért. Két sötét bakacsot pillantottam meg.
-Segíthetek?- kérdezte illendelmesen.
Szemöldökömet összeráncoltam. Valahonan ez nagyon ismerős volt. Makogtam egy halk "igent" mire az idegen lehajolt és összeszedte a cuccaimat.
-Köszönöm- néztem az idegenre. Rám nézett és rögtön beugrott hogy ki is volt az, Bucky.
-Bucky?- kérdeztem.
A katona megrázta a fejét majd felém indult. Egy lövés hangja szűntette meg az utca nyugalmát.
Bucky a földre rogyott majd még elsuttogta az utolsó szaavit és meghalt. Sírva rogytam mellé. Szólongattam, ráztam de semmi. Bucky halott.
-Éljen a Hydra- lépett elő egy fegyveres katona a sötétségből és fejbe lőtt.

Zihálva ültem fel az ágyamban. Homlokomat izzadság cseppek áztatták, torkom kiszáradt. Kikeltem az ágyból és a konyha felé vettem az irányt. Leérve öntöttem magamnak vizet majd megittam azt. Mikor végeztem a pohár tartalmával letettem és megfordultam.
-Tony?- néztem a kanapén ülő férfire.
-Mióta vagy ott?- kérdeztem ledermedve.
-Egy ideje- állt fel és közelebb jött.
-Te hogy hogy itt?- nézett rám.
-Rosszat álmodtam- mosolyodtam el keserűen.
-Jajj Wanda baba rosszat álmodott. Kérsz egy puszit? Vagy egy estimesét olvassak neked?- viccelődött a zseni amit csak egy lenéző pillantással jutalmaztam.
-Ne nézz így rám! Még a végén én is rosszat álmodok!- nézett rám, majd megfordult.
-Tony!- szóltam utánna.
-Hallgatlak-fordult meg.
-Te? Hogyhogy itt vagy?- néztem rá.
-A páncélt bütyköltem.- motyogta.
-Miért?- néztem kérdően.
-Sosem tudhatjuk hogy mikor támadnak meg miket-mondta majd elment.
A szobámba indultam. De nem a liften hanem a lépcsőn. Lassan lépkedtem a hideg lépcsőfokokon. Mamuszom kopogott a sima padlózaton. Első szintre felértem. Fél siker. Majd a lépcsőfordulóban megálltam, körülnézetm és tovább mentem. Feljebb, feljebb és még feljebb. Egyszer csak a szobám elött találtam magam.
Belépem a helységbe, a villanyt felkapcsoltam és leültem az ágyra. Körülnéztem a kis zugban. Minden halvány piros és vörös színben pompázott. Elsétáltam éjjeliszekrényemig majd a rajta lévő képet a kezembe vettem. Én és Bucky voltunk rajta. Mint a Hydra legjobb katonái. A kép azért készült hogy betudjanak minket majd azonosítani. Buckyn az átlagos bakancs és nadrág volt, rajtam pedig a megszokott térdig érő szoknya. Mosolyogva tettem le a képet a szekrényre. Pólóm alól kivettem a nyakláncamat. Inkább dögcédulának nevezném. Elolvastam a nevemet és a születési dátumomat. Mosolyogva emlékeztem vissza azokra az időkre amikor még normálisan éltem. Nem egy boszorkányként hanem egy átlagos 19 éves lány. De aztán kiszakadtak a szatyraim és az életem felfordult. Gyakorlatilag a szatyraim miatt fordult fel az életem. De sokkal jobb így egy igazi családdal. Akik elfogadnak. Nekem ez sosem adatott meg. Sosem. A szüleim nem kedveltek annyira mint a testvéremet. Pedig ő nem a vérbeli testvérem volt. Őt csak örökbe fogadtuk. Utáltak engem. Egy normális szülő szereti a gyermekét. Alig vártam hogy 18 éves legyek és hogy elköltözhessek. Boldogan léptem át házunk kapuját azzal a tudattal hogy soha de soha többé nem kell ide visszajönnöm. Soha. Azóta sohasem láttam őket.

Itt ezerszer jobb. Mindenkit imádok.
Thor olyan mintha az apám lenne, Tony és Steve olyan mintha a testvéreim lennének. Nat mintha a nővérem, Bruce pedig mintha...mintha.... Nem is tudom. Őt csak egyszerűen imádom. Bucky. Buck pedig a társam. Csak a társam....