𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Nita

2019. Szeptember 26.
Szocsi, Oroszország

Kintről egy nagy csattanást hallottam, mire összerezzentem. Szemeim kipattantak és ijedten mérték fel a terepet. Max még mindig a derekamat ölelte és feje a nyakhajlatomban pihent. Minden forró szuszogását éreztem a nyakamon, amitől libabőrös lettem. Feleszméltem, hogy mi történt az elmúlt pár órában. Nos, nem lettem Max apjának a szíve csücske. Újra keserű íz lepte el a számat és a mellkasom feszíteni kezdett.

Az ajtó feletti órára pillantottam, ami fél tizenegyet mutatott. Ledobtam magamról a takarót és kibújtam Max öleléséből. Annyira fáradt volt, hogy ezt észre sem vette, hogy felkeltem mellőle. Lemásztam az ágyról, a telefonom a nadrágzsebembe csúsztattam és a cipőmmel a kezembe kislisszoltam a folyosóra, már ha azt annak lehet nevezni. Ott belebújtam a cipőmbe és kisétáltam a boxból. Megcsapott a friss levegő, ami üdítően felfrissített. Hajamba belekapott a szél, amit az arcomba fújt. Egymásra pakolt, elhasznált gumi "fal"-hoz sétáltam és egy erőteljes mozdulattal felnyomtam oda magam. Előhalásztam a zsebemből a telefonomat és a névjegyek között keresgéltem a legjobb barátnőm nevét. Csak görgettem az ujjam a nevek között, majd megjelent a "Nita" név amit akkor vettem észre amikor már tovább haladtam rajta. Visszatekertem a neveket és egy nagyot sóhajtva megnyomtam a hívás gombot. Lassan a fülemhez emeltem a készüléket. Majd vártam, hogy fogadja a hívásom. Másodpercek múlva egy sóhaj szerű hangot hallottam, amitől egy megnyugodt mosoly került az arcomra.

- Ni.. — kezdtem lágy hangon, de ő a szavamba vágott.

- Kisasszony ugye tudod, hogy itt Németországban hány óra van?! — kezdte hisztérikusan.

- Tudom. — nevettem el magam. — Bocs, ha felkeltettelek. Csak beszélgetni szerettem volna. — a vonal másik végéről egy sóhajt hallottam.

- Na jó! Most megkegyelmezek. — halkan felkuncogtam. Anitta-át mindig a kemény, szabadszájú stílusáról ismertem. Nem volt új ez sem. — Szóval, mi van a kis oroszlánoddal? — egy halk nevetés hagyta el a száját és a vonal végéről mocorgást hallottam.

- Vele minden oké, kivéve.. — motyogtam.

- Kivéve? — hangja ijedten csengett, és abba is hagyta a mocorgást.

- Az apja utál engem. — egy letört sóhaj hagyta el a számat.

- Utál? — hülledezett. — Ki merészel téged utálni! — csattant fel.

- Azért nem kell megsajnálni. Csak beszélgetni szeretnék. Most összejöttek a dolgok és most úgy ülök itt mint, egy búsbirka akit megnyírtak.

- Ez elég szar hasonlat volt.

- Most nem ez a lényeg. — ráztam meg a fejem.

- Csak meg kell nyugtatnom a lelked, tudom.

Kilelkiztem magam, biztos beszéltünk két órát. De úgy mindenről, fotózás, egyetem, palik, bulik.

- Ha hazajössz, mindenképp találkoznunk kell! — kötötte a lelkemre Nita.

- Ígerem, hogy keresni foglak! — mosolyodtam el és a távolban megláttam Max személyiedzőjét, aki felém igyekezett. — De most le kell tennem. Puszillak!

- Na siess az oroszlánodhoz! — kuncogott — Pussz! — kinyomta a hívást. A telefonom képernyőn megjelent a beszélgetési időnk is, 2:37:01. Szépek vagyunk..

Max személyiedzője addigra már előttem is állt.

- Max téged keres. Már hiányol! Teljesen az agyamra megy már, bár mikor nem.. — nevetett. Maga elé intett, hogy kövessem. Leugrottam az elhasznált abroncsokról és követni kezdtem.

- Nem mondtál újat! — nevetésben törtünk ki mind a ketten.

Az épülteben újra megcsapott a tipikus műhely szag. Az edzője kinyitotta előttem Max pihenőjémek ajtaját és megpillantottam a kis labdával játszó Maxet.

- Hiányoltál? — nevettem. Max boci szemekkel bólintott, ellöktem magam az ajtótól és levágódtam mellé az ágyra és az ölébe döntöttem a fejem.