𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Elméletben, gyakorlatban

2019. December 19.
Monte-Carlo, Monaco

A karácsonyi készülődés teljesen kimerített. Üzletről-üzletre, élelmiszerboltról-boltra jártam mindent. A tökéletes ajándékokért és hozzávalókért a vacsorához. Nem csak ez fárasztott le, hanem a baba is. Most tört rám mindenfajta rosszullét. Konkrétan a testem minden porcikája fáj és irritál a környezetemben lévő összes dolog. Elundorodtam a pulykától, az ázsiai ételektől és mindattól, amiket az elmúlt pár napban ettem. Tehát személyesen megtestesítem a legfájdalmasabb, legundorodottabb embert.
Max is tett hozzá egy lapáttal. Mióta hazaértünk Monacóba azóta a szeme körül csak az idióta szimulátorja forog, életemre esküszöm nemsokára kivágom a házból. Bár, már ott tartok, hogy Maxot is vele hajítanám. Egésznap szimulátorozik vagy rosszabb esetben elmegy a városba és csak este jön haza. Próbálok higgadt maradni, de ebben a helyzetben nagyon nehéz. Rengeteget veszekedtünk az elmúlt pár napban, de olyankor mindig átjött Giada és velem töltötte a napot. Nagyon sajnálom őt is, hogy egy teher vagyok, mivel neki is a karácsonyra kellene készülnie, helyette pedig mindig lekötöm a szarságaimmal.
Anyáékkal mindig beszélek és próbálom nyugtatni őket, hogy nem sokára otthon leszek. Valami részt honvágyam is van, mert ez az első karácsonyom, amit nélkülük töltöttem. Nagyon elkeserít a anya mosolya, mikor videóhívásban beszélünk és látom, emiatt csak még rosszabbul érzem magam, és nagyon hiányzik. Most kellene egy ember, aki mindig itt van és tudok rá számítani.

Sophia és Victoria itt töltik a Szentestét. Ma délután érkeznek. Azt tervezik, hogy este elmegyünk a városba körül nézni. Az egész város úgy néz ki, mint valami rossz mese világ. Bárhova nézek csak a hülyeséget tolják az arcunkba. Utoljára egy porszívót próbáltak rám sózni. Említettem már, hogy utálom az egészet? Igazából már olyan feszült vagyok, hogy egy mikrohullámú sütő bekapcsolása is nagy problémát okoz nekem. Az még hagyján, hogy legyen még egy porszívó a házba! Így is ha egyet meglátok az összes létező motivációm elszáll a takarítástól. A derekam se könnyít a helyzeten, hogy normálisan tudjak takarítani.
De azért vannak jó dolgok is. Például utcai vásárok, ahol a begyűjtött pénzt eladományozzák olyan szervezeteknek, akik azoknak segítenek, akiknek a karácsonya nem lehet a legboldogabb. Egy ilyen vásárt biztos megfogok látogatni.

A fejemet a párnába temettem és a takarót még jobban magamra húztam. Nem akarok felkelni, mivel tudom, hogy mi vár rám. Gondolkoztam, néha visszaludtam, percekig elbóbiskoltam, de még mindig nem akartam felkelni. A szoba ajtó nyílt és Max lépett be rajta, majd megállapodott a tekintete rajtam és elmosolyodott. A szemeim ököl méretűre nyíltak, mivel az elmúlt pár napban egyáltalán nem csinált ehhez foghatót.
Durcásan elfordítottam a fejem. Hallottam a lépteit a padlón. Erősen koncentrálva néztem ki az ablakon, pont az ellenkező irányba, ahol Max volt. Viszont a tervem meghíúsolni kívánkozott, ugyanis Max leguggolt elém. Egy pillanatra néztem fel csak rá, majd átfordítottam a fejem a másik irányba, de az ujjait az arcomra simított és vele szembe fordított.

- Miért kerülsz? — rázta meg a fejét értetlenül. Ekkor egy enyhe agyérgörcs kapott el. Méghogy én kerülöm? Jézusom. Hisztérikusan felnevettem ezen.

- Komolyan? Te kerülsz már mióta! — vágtam a fejéhez. — Folyton csak szimulátorozol, persze értem, hogy nem punyulhatsz el, de az a mennyiség, amit te gyakorolsz az már beteges! Ennyi erővel kitalálok egy saját bajnokságot, melynek az lesz a címe "Forma-1 külön Verstappennek, mert látom nem érdekli a barátnője és ne unatkozzon már!". — vázoltam fel neki ezt a brilliáns ötletet. — Azt még meg sem említettem, hogy a városba bolyongsz, mint egy elveszett kiskutya.. — forgattam meg a szemem.