𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Erdő

2001. December 3.
Heppenheim, Németország
Hedda (4 éves)

- Melania! — kiáltottam az ő nevét, mert ő szaladt a leghátrébb. — Lemaradtam! — apró lábaim próbáltam szedni, de annyira lemaradtam, hogy homályos alakjukat láttam már csak. — Seby! — sikítottam kétségbeesetten. A hangom úgy visszhangzott a nagy erdőbe, hogy szerintem felvertem az összes állatot a téli álmából.

Egyedül álltam az erdőbe, vastag hótakaróba a lábam alatt. Nagyon féltem. Bármerre is néztem csak a hófehér fákat láttam.

- Anya.. — próbálkozásaim hiába valóak voltak, senki sem hallott engem. Felemésztett a gondolat, hogy egyedül maradtam.

A fa tövébé leültem és hangos zokogásba kezdtem. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy sosem fognak engem megtalálni. Bárhol játszunk engem általában elszoktak hagyni. Mert pici vagyok, talán azért. Annyira belemerülnek a játékba, hogy engem észre sem vesznek. De azért örömmel játszok velük. De mi van ha, direkt nem akarnak észre venni? Melanie töbször a tudtomra is adta, hogy mindig elrontom a játékot mert, béna vagyok. Ettől a gondolattól még nagyobb gombóc növekedett a torkomba.

Próbáltam minden irányba figyelni, hátha meglátom őket.

- Valaki! Fabian! Stef! — egy mélyről jövő sóhaj hagyta el a számat. Beletörődtem, hogy egyhamar nem fognak megtalálni engem.

Szemeim nehezdni kezdtek az idő elteltével. Kezdtem átfagyni már, jobbnak láttam ha behunyom a szemem és pihenek egy kicsit. Legalább, hogy ne örlődjek ezeken a gondolatokon. Szemeim lágyan becsuktam és lefeküdtem a hóba. Kezeim a fejem alá raktam. Még egyszer utoljára körbe néztem, egy kis remény gyanánt, de most sincs senki a közelben. Szemeim újra lecsuktam és mostmár elaludtam.

*Sebastian Vettel*

- Jó, akkor Fabian most te hunysz! — mutattam az öcsém felé.

- De megint én? — háborodott fel Fabian. Körbe nézett a társaságon, hogy ki hunyhatna még. — Mondjuk legyen Stefanie! — bökött a nővérünkre.

- Nem! — rázta a fejét ellenezve ezt az ötletet.

- De te nem hunytál még! — karba tett kézzel panaszkodott Melanie.

- Ez nem igaz! Aki nem hunyt még az Hedda! — résnyire összehúzta a szemeit majd, dühösen kifújta a levegőt.

- De.. — Fabian hangja elcsuklott. Mindannyian rá szegeztük a tekintetünket.

- Ne pampogj már! — fújtatott idegesen Melanie.

- De Hedda nincs is itt! — könnybe lápadt szemekkel nézett végig a társaságon. Melanie arcáról lefagyott minden düh, helyére ijedt arcvonások kerültek. Stefanie kétségbeesetten nézett körbe, az erdőt figyelve. Követtem az ő példáját.

- Nem hagyhattuk el! — csattantam fel.

- Lehet, hogy csak itt bújkál.. — kikerekedett szemekkel nézett végig az erdőn, mostmár Melanie is.

- Nem, nem is volt itt mikor idejöttünk! — sírt Fabian.

- Hé! Nyugi, nem lesz baja. Itt van valahol! — guggolt le mellé Stefanie és szorosan magához vonta.

- Én és Stefanie visszamegyünk megkeresni! Melanie te menj haza Fabiannal! — utasítottam őket.

- Segítünk nektek! — ellenezte az ötletem Melanie.

- Az kellene még, hogy ti is eltűnjetek! Menjetek haza! — mutattam a házunk irányába. — Szóljatok apának!

- Menjünk! — egy kis habozás után Melanie a tekintetét lekapta rólam és Fabian kezét megragadta. — Gyere! Siessünk! — mégegyszer hátra nézett, majd futólépésben haladtak az erdőn keresztül. Megvártuk még elhagyják a látó körünket.

- És most? — állt fel Stefanie.

- Arra menjünk ahol a jó előbb játszottunk! — biccentettem arra. — Csak ott hagyhattuk el.. — motyogtam.

Stefanieval arra az irányba kerestük Heddát. Egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Annyira, hogy még láttuk egymást, de így több eséllyel találjuk meg a húgunkat.

- Hedda! — kiabált Stefanie.

- Hol vagy? — kiáltottam én is.

- Hedda itt vagyunk! — hangja megremegett egy pillanatra, majd újra kiáltozásokba kezdett.

*Hedda Vettel*

Seb hangját hallottam. Nem is olyan messze. Rémülten ugrottam fel a hóból. Seb távoli alakját pillantottam meg. Szemeim boldogan lesütöttem, végre itt vannak..

- Seby! Itt vagyok! — nyújtottam fel jó magasra a kezem. Seb rám szegezte a tekintetét és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

- Te kis dilis! Végre, hogy megvagy! — mosolyodott el. — Stef! Megvan! — kiáltott maga mögé. Majd Stefanie közeledő alakját vettem észre.

- A frászt hoztad ránk! — csattant fel mérgesen Stef, de pillanatok múlva már ennek a nyomát sem láttam. Gyorsan odaszaladt hozzám, felkapott és megpördített a levegőben. — Sajnáljuk, hogy elhagytunk.. — motyogta és egy puszit nyomott a fejemre. Stefanie a karjaiban szorosan tartott. A vállára csimpaszkodtam és rádőltöttem a fejem.

- Fázol? — jött oda hozzánk Seb. Egy aprót bólintottam. Seb egy puszit nyomott a fejemre és a vastag sálját letekerte a nyakáról. Széthajtotta és a hátamra terítette.

- Menjünk vissza! — fordult meg Stefanie.

- Add ide Heddát. Elfog a végére zsibbadni a kezed! — nyúlt értem Seb.

- Hát jó.. — oda nyújtott a bátyámnak. Seb nyakába csimpaszkodtam és a nyakhajlatába temettem a fejem.

Stefanie ment előttünk. Mi meg mögötte.

- Ígérem, mostantól mindig vigyázni fogok rád! — rám nézett én pedig halványan elmosolyodtam. — Jobb báty leszek, ígérem.. — megpuszilta a homlokom. Én mégjobban közelebb vontam magam hozzá.

- Jó testvér vagy Seb. — a nyakaköré fontam a karom. — A karom lesz a sálad most, oké? — erre nevetésben törtünk ki.

- Oké. — bólintott mosolyogva.