𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Mérgező

2019. December 24.
Monte-Carlo, Monaco

Max szinte kilökött az öléből és dühösen felállt az ágyról.

- Nekem minden bajom van. — néztem magam elé, majd dühömbe eldobtam egy párnát. — Nem kértem tőled ezt! — mutattam a hasamra.

- Szerinted szülinapi ajándéknak szántam? — vágta hozzám gúnyosan, megvetően, amitől elkezdett könnyezni a szemem.

- Ott volt a munkám, a fiatal korom! — álltam fel az ágyról. — Neked még meg van minden! — a könnyeim nem tudtam tovább tartani, egyszerűen sírva fakadtam.

- A volt barátnőm már nem! — csúszott ki a száján, amitől megfagyott a vér bennem.

- Tessék? — próbáltam nem el hinni, amit mondott de sajnos tökéletesen hallottam.

- Hedda én.. — realizálta, amit az előbb említett és sajnálkozva nézett rám.

- Te szemét állat! — estem neki és zokogva a mellkasát kezdtem ütni. Alig bírta elkapni a karom, de amikor sikerült neki elrántottam azt.

- Hedda.. — hangja lehangolt volt.

- Hagyj! — kiáltottam el magam. — Mindig is Dilara jobb volt neked!

- Nem igaz! — vágta rá, csak már nem tudom, hogy az igazat-e?

- Ha szeretted őt, akkor mi a fenéért jöttél össze velem? — szólásra nyitotta a szájat, de inkább visszacsukta.

- Jos akkor ezért utált mindig is engem.. — néztem magam elé döbbenten. — Van még valami? Talán, mint a klissés sorozatokban, hogy igazából nem is szakítottatok Dilarával, és csak felejtésre használtál engem vagy hasonlók.. — ekkor szomorúan nézett fel rám. Ebbe is rohadtul beletrafáltam..

- Úristen, szóval igaz.. — kaptam a fejemhez és egy ingatag lépést tettem, Max azt hitte el fogok ájulni, ami tényleg majdnem így volt. Ezért elakart kapni, de elrántottam a karom.

- Mi igaz? — értetlenkedett.

- Hozzám ne merészelj érni! — zokogva kiabáltam rá. Egy pillanatra elfordultam és gondolkoztam, hogy most mi legyen. Beletúrtam a hajamba, majd visszafordultam az elkeseredett Maxhoz. — Végig hazudtál nekem! Landonak és Carlosnak igaza volt, én meg idióta nem hittem nekik! Végig ott volt veled Dilara a hotel szobában, amikor én Giadat vígasztaltam Mexikóban.. — csaptam idegesen a homlokomra.

- De én.. — közeledett felém de meghátráltam, ekkor esett be az ajtón Sophie. Megdöbbenve nézett minket. El sem tudtam képzelni, hogy mi történt itt. — Anya, ne most.. — motyogta neki Max. Sophie még mindig lesokkoltan állt és nézett minket. — Kérlek anya! — Sophie ekkor tért magához és végül aggódó pillantásokkal elhagyta a szobát.

Én egy szó nélkül elindultam a gardróbba és a legnagyobb bőröndöm előkapva kezdtem el a dolgaim belesöpörni. Max pedig követett, mint egy kiskutya.

- Ne menj el kérlek! — térdelt le mellém, miközben a bőröndöm mellett pakoltam.

- Max akkor én kérlek. Hagyj elmenni!

- Megmagyarázok mindent!

- Nem kell. — ráztam meg a fejem és gyorsan a fürdőbe siettem, hogy onnan is elhozzam a dolgaim.
Max végig kérlelt, majd miután elegem lett megállítottam. — Hogy volt ennyi lelkiismereted ehhez a kapcsolathoz? — mutattam közénk, persze erre nem tudott reagálni. Gyorsan felvettem egy vastag pulóvert és egy farmernadrágot. A pakoláskor megtaláltam a napszemüvegem, amit feltettem a fejem tetejére, hogy a repülőtéren ne vegyék észre az agyon sírt fejem.

- Csak hallgass végig! — könyörgött, én pedig a bőröndöm húztam össze. Egy táskába elraktam a telefonom, töltőim meg a laptopom, útlevelem.

- Eleget hallgattalak már! — indultam ki a szobából, próbált megállítani, de nem tudott, vagy lehet annyira nem is próbálkozott. Mielőtt lementem volna a lépcsőn csalódottan fordultam vissza hozzá. — Egy napon hiányolni fogod az unalmas üzeneteimet, a random hívásaimat, a buta kérdéseimet.. — Max összetörten nézett rám, látszott rajta, hogy sajnálja az egészet, de ez nem elég. Kihasznált, mind e közben megcsalt és hazudott is nekem, mindenben. Ő tört engem darabokra. Biztosan nem fogok meghatódni a kis színjátékán. — hiányolni fogod a küzdelmem, a hangulatingadozásaimat, a vitáimat, a birtoklási vágyam és a bizonytalanságom, de legfőképpen.. — Maxnak könnyek gyűltek a szemébe, sosem láttam még őt ennyire elkeseredettnek. — hiányolni fogod azt, ahogy Szerettelek. — egy könnycsepp folyt le az arcomon, majd lementem a lépcsőn. Azonnal a konyhába siettem, magam után húzva a bőröndöm. Sophie aggódóan felállt a bárszékről és összezavarodottan kapkodta a fejét köztem és Max között, aki időközben megjelent mögöttem. Azonnal sírni kezdtem, amikor láttam Sophie aggodalmaskodó és szomorú arcát. Látta a fiát sírni és engem elkeseredetten zokogni. Szorosan megöleltem, Sophie rögtön viszonozta ezt.

- Sajnálom Sophie.. — suttogtam neki.

- Semmi baj drágám, nyugodj le kérlek.. — csitítgatott és elkezdte simogatni a hátam.

- Jó anyja leszek a kicsinek, ígérem! — toltam el magamtól.

- Hedda.. — suttogta maga elé döbbenten.

- Maxal szakítottunk, vagyis részemről vége.. — a tekintetem a padlóra vándorolt.

- Ezt nem értem.. — fogta meg a fejét Sophie. — valaki magyarázza már el! — kapkodta a fejét közöttünk hisztérikusan Sophie. Én gúnyosan Maxra pillantottam, aki sajnálkozóan nézett le rám.

- Nekem mennem kell, talán még elérem a repülőgépet.. — ragadtam meg a bőröndöm, majd a hátizsákom a hátamra kaptam. — sajnálom.. — tátogtam Sophienak, majd elindultam vissza sem nézve. Gyorsan felvettem a kabátom és a csizmám, de Max akkor sem jött utánam. Minél gyorsabban elakartam hagyni a környéket, ezért siettem ahogy csak tudtam.