𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Születésnapom

2019. December 11.
Heppenheim, Németország

- Min gondolkozol ennyire Drágám? — lépkedett be anya a szobámba kezében egy finom, gőzölgő kakaóval. Lehunytam a szemeim és sóhajtottam egyet. Nincs menekvés, tudnia kell. Íriszeim rászegeztem, majd gyengéden megpaskoltam az ágyat, hogy üljön le oda. Leült és a kezembe adta a bögre kakaót. Egy széles mosoly görbült fel az arcára, amitől a gyomrom egy hatalmas görcsbe rándult. Annyira nehéz elmondani..

- Már egy jó ideje titkolgatom.. — mosolya elgyengült és íriszei aggódóan fényleni kezdtek.

- Baj van Max és közted?

- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó! — egy nyugtató mosolyt eresztettem az arcomra, majd megfogtam a kezét és az ölembe húztam. Ujjait pedig cirógatni kezdtem.

- Anya, neked unokád lesz. — néztem fel rá egy halvány mosoly kíséretében. Szemei játékosan felcsillantak és rögtön a mellkasához kapott. Felugrott az ágyról. A kakaót kivette a kezemből és az éjjeliszekrényre helyezte le. Kezeimet megfogta és felrántott az ágyról, majd szoros ölelésbe vont és boldogan nevetgélni kezdett. — De kérlek ezt ne mond el még senkinek. — ő pedig bólogatni kezdett.

- Mióta tudod? — tolt el magától annyira, hogy lássa az arcom. Egyik kezével a szemeit törölgette, másikja pedig a hátamon pihent.

- Két hete azt hiszem. Lassan egy hónapos lesz. — simítottam a kezem a hasamra. Még nem látszik, hogy bennem van egy kis csöppség, de pár hét és lassacskán látni lehet majd.

- Miért titkoltad? Max tudja? Annyi kérdésem van! — kapkodta nevetgélve a fejét.

- Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el. — vontam vállat — Max még nem tudja. — ráztam meg a fejem.

- Tudnia kell Hedda, ugye tudod? — nézett rám mostmár egészen komolyan. Egyetértően bólintottam. — De mesélj, voltál már orvosnál? — az ágyhoz vezetett és leültünk.

- Voltam.

- Egyedül?

- Nem. Melanie-val voltam. — mosolyodtam el halványan.

- Én mindig is tudtam, hogy ti passzoltok egymáshoz.. — merengett a gondolataiba nosztalgiázva. — Kislánykorotok óta veszekedtetek. Tudtam ennek oka van. Az egyforma lelkű emberek veszekednek mindig.

- De én nem hasonlítok Melanie-ra. Kinézetre sem. — ráztam meg a fejem. — Barna a haja és zöld a szeme. Én ennek szöges ellentetje vagyok. Szőke a hajam és kék a szemem, mellesleg én sokkal törékenyebb vagyok..

- Dehogy vagy az! Ne butáskodj kislányom! Én ismerlek a legjobban, mert az édesanyád vagyok. Az meglehet, hogy a rossz dolgok téged viselnek meg a legjobban, de te állsz fel a leghamarabb. — simította végig a hajamat. — Melanie. Melanie lenyeli a dolgokat, viszont nem emészti meg. Inkább felemésztik azok. Rajtad vezeti le a dühét, mert benned bízik a legjobban.

- Ez a kettő, hogy kapcsolódik össze? — néztem értetlenül.

- Egyszer említette, mikor dühös volt. Hogy is mondta? Valahogy így, „Megyek felidegesítem Heddát, mert ha véletlenül valami kicsúszik a számon, benne bízok a legjobban!" — egy nosztalgikus nevetés hagyta el a száját. — Szeret téged. — tekintete végül megállapodott rajtam.