𝚃𝚘𝚡𝚒𝚌 //𝙼𝚅 𝙸.//

|| Jos Verstappen

2019. Szeptember 26.
Szocsi, Oroszország

- Heddy.. — édesen becézgetve próbált felkelteni.

- Maxy? — motyogtam a párnába. Éreztem ahogy, mocorog. Besüppedt mellettem a matrac, mikor kinyitottam a szemem, csak annyit láttam, hogy fölém kerekedett. — Te? — a szó hangsúlya a végére inkább egy kis sikolyhoz hasonlított, mert derekam alá nyúlt és magára rántott. A meztelen mellkasán feküdtem, amit imádok, de ezt inkább nem mondom el neki mert ötszázat ugrana az egója egy mondat alatt. — Most így jobb neked? — kérdeztem unottan.

- Sokkal jobb! — vigyorodott el.

- Tudod mennyire idegesítő vagy néha? — dörzsöltem meg a szemeimet remélve, hogy a fáradtságból eredt súly ami ránehezedett a szemeimre eltűnik.

- És még te.. — nézett fel a plafonra. Kijelentésére kezeim a mellkasán csattantak, és lemásztam róla. Az ágyszélén ültem és a papucsba próbáltam beledugni a lábam — Ne olyan sietősen Szerelmem! — derekamnál fogva visszarántott. Az oldalamra feküdtem, Max pedig szorosan mögém. Kezei a hasamon pihentek és fejét a vállamba fúrta. Borostás arca a nyakamat csiklandozta amit, már olyanannyira megszoktam, hogy nem is éreztem.

A függöny el volt húzva, így jól látszott a pályára a kilátás. Eléggé felhős volt az idő, a hideg kiráz Oroszországtól. 

- Amúgy.. — kezdtem a mondanivalóm. Lassan megfordultam és a karjaim a nyakaköré fontam. Kezei a derekamra vándoroltak, a pólóm alá nyúlt és cirógatni kezdte a bőröm.

- Hm? — kíváncsian fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Szeretnék hozzád költözni.. — egy lágy puszit nyomtam az orrahegyére. Fülig érő mosollyal figyelt.

- Azt én is szeretném. — kerekedett felém. Egy vad csókot nyomott az ajkaimra.

- Te mennyire telhetelen vagy Max Verstappen! — hitetlenkedve megráztam a fejem és a mellkasát el toltam magamtól.

- Ha valaki kihozza belőlem. — megrántotta a vállát. — De tudod mit? — hajolt az ajkaimhoz. — Ez a telhetetlen most elmegy lezuhanyozni! — suttogta az ajkaimra, amitől kirázott a hideg. Kezeit ellökte mellőlem és leszállt rólam és a szekrényben kezdett el pakolászni. Megbolondít..

Beleharaptam az ajkaimba és idegesen kifújtam a levegőt. Felpattantam az ágyból, Max rám szegezte az égkék íriszeit és egy nyertes mosoly kúszott az ajkaira. Felé csörtettem és felugrottam az ölébe. Lábaim körbefontam a derekán. Egyik kezem a nyakán pihent, a másik pedig a tarkóján. Kezeit a fenekemre helyezte tartásként. Szorosan a mellkasához simultam és egy vad csókot nyomtam az ajkaira. Az ágyhoz sétált velem az ölébe. Amikor az ágyhoz ért ledöntött rá.

- Mégis ki a telhetetlen? — levakarhatatlan vigyor kúszott az ajkaira. Megforgattam a szemeimet és fentebb tornáztam magam, hogy egy vonalban legyünk.

- Belőled sosem elég. — megcsókolt, majd egy egyszerű mozdulattal lekapta rólam a pólót.

Öten sétáltunk a pályára. Max, én, Seb, Lando és Daniel. Én megállás nélkül vigyorogtam. Még mindig a reggeli kalandunkra gondoltam.

- Hahó! — intett el a fejem előtt a bátyám. — Hallod amit beszélek? — nevetett.

- Ühüm. — bólogattam, de amúgy az egészből semmit sem hallottam.