Hozzám tartozól, kölyök!

🍀 3. 🍀

Itt ültem a kopott műanyag székbe, ami nagyon kényelmetlen volt és az előttem tele firkált falra meredtem. Teljesen máshol jártam, a külső dolgokkal nem is foglalkoztam.
Nem számoltam azt az időt amit oda bent kellett töltenem vagy azt amikor Niki szánalmas hisztirohama bekövetkezett, amire igazság szerint tudat alatt végig számítottam is. Mondhatni csalódtam volna, ha végül ez teljesen kimarad.

- Sajnálom, annyira nagyon sajnálom. - suttogta, miközben próbálta elrejteni előlem könnyes arcát.

Haragudtam rá, kegyetlenül. Mindig is csak a bajt hozta a fejünkre és mikor már az ember úgy hitte meg változott, ujjakba keveredett, ráadásul másokat magával rángatva. Ez a más, most én voltam, úgy hittem jó ötlet, most az egyszer, elvégre kényszer helyzet volt. Teljesen üres lett a pénz tárcám és éhes is voltam, az alkohol pedig ami bennem volt égette a gyomromat.
Nem számoltam, hány napja nem ettem semmi normálisat, talán egy vagy kettő, de azt tudtam, ha így folytatom nem fogom tudni sokáig húzni és valószínűleg a föld alatt fogok kikötni és alulról fogom szagolni az ibolyát.
Még a gondolatra is kirázott a hideg, mert legelső sorban ki nem állhat azt a virágot, másodszor nagyon ragaszkodom ehhez a mondhatni igazán szerencsétlen életemhez. Oda kint hirtelen minden csendbe lett, elhalkult a zene és a részeg emberek sem nevetgéltek vagy beszélgettek értelmetlen dolgokról, ami arra engedett következtetni, hogy hamarosan kezdődik a kihallgatásunk.

Nate helyett, maga az óriás sétált be az ajtón és mint egy lassított felvétel, vonszolt maga után egy széket is. Egyikőnkre sem nézet csak leült velünk szembe. Nikki a csuklómat szorongatta, szemét ő sem tudta le venni róla. Ha teljesen más alkalommal láttam volna, valószínűleg meg kérdezem tőle, hogy hogyan tudta így felszedni magát. Most is nagyon gyanakodtam afelől, hogy felfújtatott izmok vannak neki.
Újra csend lett a kis szobában, egyikőnk sem mondott semmit. Én nem akartam mentegetőzni olyan dolog miatt, amit nem követem el, a fickó pedig nem úgy tűnt, mint aki egyáltalán akar bármiről is beszélni.

- Ki túrta fel a szekrényt? - szólalt meg végül, hangja karcos és mély volt. Tekintélyt  parancsoló.

- Ő - mutatott rám remegő ujjal Nikki. Döbbenten néztem magam elé, sose árultam el senkinek, mindig meg védtem, kitartottam mellette és a sok hülyesége mellet. Fájt az árulását hallani. Fájt, hogy képes volt engem bemártani, amikor én csak az ő bőrét próbáltam menteni és ez miatt mentem be abba a rohadt szobába. Egyik személyről néztem a másikra. Nikki és az óriás.

- Pénz kellett neked? - nézet felém, mire azonnal elkaptam a fejem.

- Igen. - suttogtam a padlót nézve. Megint elakartam vinni a szennyest Nikki helyett. Mert számomra ő volt az egyetlen ember aki fontos volt.

- Nézz a szemembe. - parancsolta. Mély levegőt vettem, lenyeltem a büszkeségemet és teljesítettem. Most már egymás szemébe néztünk. - Mennyi pénz kell? -

- Nem kell semennyi, csak el akarok menni, nem akarok erre a percre vagy arra gondolni, ami az imént történt. - hiába próbáltam elrejteni, egy könnycsepp buggyant ki és pottyant a kézfejemre.

- Érdekes, eddig kellett, mert elméletileg ki pakoltad a szekrényt és felforgattál mindent. - morogta kezét ökölbe szorítva maga mellett. Egy vastag ér lüktetett a nyakán, ahogy látszólag próbálta vissza fogni a feltörni készülő indulatokat.

- Elmondtam, nem kell a pénz. Ha eddig is kellett volna az mostanra változott, én csak ezt az egészet rendőrség nélkül meg akarom úszni és elakarok innen menni. - motyogtam. Teljesen kikelt magából és szószórós értelemben a mögöttem lévő falnak hajította a széket, centiken múlva hogy eltalálja a fejemet.

- Ne merj még egyszer hazudni nekem. Mi a francnak törtettek be a szobámba és forgattatok fel mindent ha nem pénz kellett? - ordította. A vérem felpezsdült, talán az miatt mert Nikki helyett megint én kerültem rossz helyzetbe, talán a vádolások miatt, de fel álltam és egyenesen elé álltam. Kellemes férfias illata teljesen körül vett, nehezen álltam meg, hogy a gondolataimat nehogy a kielégítetlen, női ösztöneim vegyék át és uralkodjanak a cselekedeteim felett. Abból nem sült volna ki semmi jó.

- Elég legyen a kakaskodásból. - hallottam meg a hátam mögött Nate hangját, ami keveredett a szánalmas barátnőm pityergésével. - innentől át veszem, te inkább menj és edz egy kicsit, azzal a fölös energiáidat is sikerül levezetned és felkészültebb leszel a meccs kezdetére. - még mindig egymás szemébe néztünk. Mozdulatlanul. Készen bármire ami jön.

- Dobd ki, mind a kettőt, és gondoskodj arról, hogy amíg itt vagyok, egyik arcát se kelljen meg látnom ebbe a városba. - morogta szándékosan bele vállazva az enyémbe, ami meg mondom őszintén borzasztóan fájt. Oda akartam kapni, de azzal csak azt mutattam volna felé, hogy sikerült a szándéka és puhány vagyok. Hogy fájdalmat okozott.
Becsapta maga után az ajtót, ami legalább kétszer olyan hangosan sikerült a viszonylag üres, ez álltál visszhangzó szobában.

- Akkor beszélgessünk. - csapta össze a kezét Nate, arcán ijesztő mosollyal.

Juttassátok eszembe, ha valaha is élve ki jutunk innen, a saját kezemmel öljem meg a legjobb barátnőmet, aki ezek után lemondhat erről a becses címről.