Hozzám tartozól, kölyök!

🍀 5 🍀

Két nappal később.

Már két teljes napja az utcán tengődtünk, elhagyott újságokban kutatva, lehetséges munkák után, de természetesen semmi. Kezdtünk teljesen kifogyni az ötletekből és az esélyekből, na meg a reményből, hogy sikerül talpra állni.
Éppen egy utolsó mára tervezett interjúról siettem a park felé ahol Nikkivel beszéltük meg, hogy találkozunk, amikor érezni kezdtem, hogy valaki követ. A napokban többször is éreztem, de akkor inkább csak, azt hogy figyelnek. A hátamon fel állt a szőr, ahogy közeledtem a kis zsákutca felé, ami az utolsó elágazódási lehetőség a célomig. Gyorsabban szedtem a lábaimat, még csak véletlenül sem néztem hátra, nem akartam, hogy felhívjam a figyelmét és jelet adjak neki, hogy tudom, valahol ott van. Az embert ha üldözik, nem éppen jó hirtelen gyorsításba kezdeni és hátra felé nézegetni, ilyenkor tanácsosabb telefont ragadni be bírni a rendőrség számát, ujjainkat a hívásgomb felé tartva,  lehetőleg, a legapróbb lehetőséget meg ragadva, olyan helyeken menni, ahol több az ember és nincs csendes zsákutca és reménykedni, hogy biztonságosan haza jutsz. Bár ilyenkor, ha nincs szobatárs vagy senki, ajánlatosabb rokonhoz, baráthoz menni inkább, mint teljesen egyedül otthon. Persze én ebből a részéből kimaradtam mert Nikkin kívül akivel most az utcákat róttuk, senkim nem volt, így tökéletes célpont lehettem.

A francba kellett nekem egyedül mászkálnom este.

Éreztem, ahogy a kezem remegni és a gyomrom liftezni kezd a félelemtől. Legszívesebben anyait, apait bele adva rohantam volna, segítségért kiabálva, hátha valaki meg hallja és meg szán, hogy segítsen, de inkább továbbra is gyorsabb tempóban haladtam a célom felé, nyomomba az ismeretlen követőmmel. Akkor kezdett el leperegni előttem az életem, amikor közelebb kezdtem érezni, hallani mögöttem a lépteit. Elkövetem a hibát, amit nem kellett volna. Lassan hátra pillantottam.  Sokkal messzebb tőlem, mint éreztem, egy fekete csuklyás alak állt egy helyben és nézett. Arca teljesen elvolt takarva a külvilág elől, semmit nem engedett látni belőle. Mikor már éppen fordultam volna vissza, elkezdett futni felém, olyan gyorsan mint ha nem is ember lenne. Én is futni kezdtem, egyenesen a park felé. Tudtam, hogy ott még  vannak páran, esti séta miatt a kutyával, vagy a kellemes nyugodt  beszélgetés miatt. Egyetlen reménynek az a hely számított.  Ahogy éppen kezdtem elhagyni a zsákutcát és fellélegezni, egy erős kéz ragadt meg hátulról, kilökve a telefont a kezemből a földre és rángatni kezdett a sötét, elhagyatott épületromok közé. Hangosan ordítani kezdtem, reménykedve, hogy valaki meg hallja, és a segítségemre siet.

- Fogd be a pofád, hülye picsa vagy meg öllek. - suttogta közvetlenül a fülembe. - Mi most egy kicsit elfogunk játszadozni, de ígérem nem fog annyira fájni. - Miközben egyik kezével még mindig szorosan a derekamat fogta a másikkal a számat takarta el, ezzel is elhalkítva a segélykiáltásomat.
Miden erőmet bevetve és a sarkamra helyezve a testsúlyomat, a lábára léptem, mire elengedett és újra menekülésre foghattam. Szaladtam ahogy csak bírtam. A hátam mögé pillantva láttam ahogy sebtében összeszedi magát és rögvest utánam iramodik.  A tüdőm éget minden levegővételnél, a torkom teljesen kiszáradt és a szívem majd nem ki ugrott a helyéről, de nem adhattam fel. Úgy éreztem mint ha ennek a kis utcának soha nem lenne vége és én itt ragadtam volna, ezzel az ismeretlennel a nyomomba. Újabb enyhe kanyar után végre meg láttam a kereszteződés. Hátra néztem és láttam, hogy a támadóm még mindig utánam rohan. Tovább folytattam, amikor egy nagyon kemény valamibe ütköztem. Elvesztettem az egyensúlyomat és a seggemre estem. Borzasztóan erős fájdalom nyílalt végig a lábamon. Az aszfalt nem éppen volt nevezhető puhának.

- Aúh. - nyögtem fel, kifulladva. Hátra kaptam a fejem, és láttam hogy ijedten meg torpan. Én is előre kaptam a tekintettem és éreztem, ahogy leesik az állam a döbbenettől. Egy nagyon  jól kidolgozott, tetovált, félmeztelen test látványa fogadott. Sokáig nem is tudtam máshova nézni, pedig tudtam, hogy pofátlanság.

- Miért van az, hogy annak ellenére, miszerint kifejezetten kértem, a barátnőd és te ne kerülj a szemem elé, megint találkozunk. - morogta az az ismerős, karcos hang.

- Hé, mit csináltál vele? - Nate hangja csak ráadás volt a feltételezéseimre.

- Én semmit, szó szerint belém szaladt. Azt kéne inkább meg kérdezned mit csinált ő megint, hogy ennyire gyorsan szedte a lábait.  - vádaskodott keserű mosollyal a száján.

- Te meg mit keresel erre ilyen későn? - ránéztem és egyetlen egy szót sem tudtam ki bökni. Aztán meg éreztem az első forró könnycseppet leperegni az arcomról.

- Válaszolj! - ordított rám a nagy fiú. Innen lentről nézve még termetesebbnek  tűnt. 

- Sajnálom. - suttogtam,  teljesen átadva magam az ijedtségnek, előre dőltem és amennyire lehetett össze húztam magam, felkészülve bármire ami jön.

- Te mit csinálsz? - Nate hangja teljesen más volt mit eddig, szinte már barátságosan érdeklődő.

- Mayra. - sikította Nikki egyre közelebbről. Persze, hogy nem tudod ott maradni. Két vékony kezet éreztem meg a derekamon, majd az arcomon. - mi történt veled? Miért van elszakadva a pulcsid? Mondj már valamit, valaki bántott? - szinte már suttogta az utolsó kérdését. - Hozzád értek úgy? - tudtam mire érti, de nem tudtam felelni. Magam sem tudtam, hogy pontosan mi történt. Még előbb szeretem volna feldolgozni.  Nem tudom mennyi idő telt el, amíg a földön össze kuporodva feküdtem és az emlékeim között vacillálva próbáltam értelmes választ kicsikarni magamból,  de a csendet a szirénák fülsüketítő hangja törte meg, majd egyre csak rosszabb és rosszabb lett ahogy közeledett.

- Gyere menjünk, nem akarom, hogy itt lássanak. A végén megint valamit ki találnak rólad a pletyka lapok. Hallod? - Nate hangja idegességre utalt. Fölpillantottam az óriásra. Engem nézet, érzelem mentes arccal. 

- Mi történt? - egy idős korban lévő férfihang, amit egy másik azonban fiatalabb követett, jelentette, hogy már nem négyen vagyunk itt.

- Nem tudom, nem akarja elmondani, de azt hiszem valami baja lett. Azóta hogy észre vettem, azóta így fekszik, a pulcsija, amire tisztán emlékszem, hogy épp volt, pedig elvan szakadva. - magyarázkodott aggodalmasan Nikki.

- Értem, asszonyom minden rendben? - nem jött ki egy hang sem a számon, annyira fáztam és valami a csípőmnél iszonyatosan csípett. - Asszonyom nem tudok magának segíteni, ha nem válaszol. Maguk is hozzá tartoznak? - csönd lett. Hosszú ideig  csak itt ott meg ahol lehetséges volt meg motoztak engem, én pedig könnyekkel küszködve vártam, hogy vége legyen. - Josh, azonnal hívj egy mentőt, a nőnek szúrt seb van a csípőjén, kb. egy centi mély és úgy három centi hosszúságban lehet, erősen vérzik és nem reagál a kérdésekre sem. Valószínűleg Poszttraumás stresszt kapott.  - még egy erős kéz került a hátamra, majd óvatosan feljebb húzta a pulcsit. A keze után kaptam, erősen szorítottam a kezét és a szemébe néztem.

- Ne... Ne érjen hozzám. - dadogtam. A fiatal rendőr ki rántotta a kezem közül az övét és hátrébb lépett.

- Tristan menjünk. - Nate hangja még reménytelenebbnek hangzott.

- Hamarosan itt lesz a mentő és ellátják, aztán pedig válaszolnia kellene néhány kérdésre. - most már sokkal monotonabb hangja volt. De nem engem nézet, hanem az előttem álló még mindig félmeztelen férfit. Rá néztem és most megint találkozott a tekintetünk. Teljesen sötét volt, kiolvashatatlan. Újabb sziréna, de ők már nem igazán foglalkoztak a kresz szabályokkal, úgy ahogy befordultak meg álltak és hamarosan egy piros táskával és egy fehér szürke, fémkerekekkel guruló, össze csukható orvosi ággyal siettek felém. Az egyikőjüket már kilométerről felismertem.

A francba.