Hozzám tartozól, kölyök!

🍀24🍀

Az első meccset egy gyönyörű szép kiütéssel zártuk. Sosem gondoltam, hogy valaha ennyire lázba fogni egy agresszív sport, de ahogy Tristan láttam oda bent a ringbe legalább kétszer akkora pasassal, az adrenalin azonnal az egekbe szökött és ordítva biztattam a győzelmere, ahogy a többi nézző. Azonban ő is csúnyán kapot nem egyszer, ami annyira azért nem volt szép. A szemöldökén lévő apró seb úgy vérzet, mint ha dézsából öntötték volna. Nate és Rossel sem éppen örült ennek. Ahogy vissza felé haladtunk az autó pályán, mindenki csendbe burkolozott. Én csak őt figyeltem. A reggeli kijelentése járt az eszembe. Azt mondta, hogy kedvel de nem tudtam, hogy mennyire.

- Mennyire érzed jónak a mai teljesítményed? - szólalt meg Nate idegesen.

- Jónak. - válaszolta röviden Tristan.

- Jónak!? - kérdezett vissza az öccse. Ha lehetett volna szemmel ölni, ő most tuti biztos meg tette volna. Jó hogy nem lángolt a tekintette a dühtől.

- Mint nem hallottál belőle? - kapta fel a vizet az óriás. Rossel mind kettejüket elcsendesítve magyarázni kezdett. Vissza értünk a szállodába, mindenki külön külön úton a szobájába ment. Mi ketten Nikkivel gyorsan össze pakoltunk, majd a többieket meg várva vissza igyekeztünk a kocsiba. A repülőtérre érve, már sokkal másabb volt a helyzet. Riporterek és újság írok ezrei tömegesen rontottak ránk. Hiába próbáltam lefelé nézni, hogy ne lássák annyira az arcomat, néha néha sajnos sikerült elkapniuk. Az utastéren helyet foglalva vártunk, hogy a gép szép lassan az égbe emelkedjen. Rossel és Nate egymásnak estek, majd Melissa is csatlakozott. Az alap téma a mai meccsről szólt. Tristan miután meg elegelte a dolgot, felállt és hátra vonult a pihenő ficcakba.
Ahogy utána mentem a nagyon kínos beszélgetésből, hogy meg nézzem hogy van, meg lepődve láttam, ahogy edzés helyett, egy joga szőnyegen terpeszkedve előre meredt. Már éppen meg akartam szólalni és rá kérdezni amiért ide jöttem, amikor a kellemes, halk, szomorú zene felhangzik. A gitár első pedülése egy lavinát indít el bennem. Mélyről feltörő, rekedtes dudolás kiséretével rabul ejt. Nem tudok, nem arra koncentrálni, ahogy a nagy izmos férfi játszik a régi megviselt gitáron és teljesen átadja magát a dallamoknak. Egy újabb oldalát meg ismerni Tristannak, egyszerre felüdülés és félelmetes.
Csak hallgatam, ahogy játszik és próbáltam, még véletlenül sem lebukni, hogy ennek az egésznek fültanúja vagyok. Elégge kiakadna és ezt nem szeretem volna.
Mint ha csak meg érezte volna a jelenlétem, abba hagyja és rám emeli ködös pillantását. Hirtelen annyira nyitott lesz, annyi fájdalmat vélek fel fedezni benne, hogy rá jövök a komor távolság tartó, undok viselkedés mögött egy igen is érzelmes nagyfiú lakozik.

- Még gyerekként kezdtem el gitározni. Volt egy kedvenc bandám és mindig elképzeltem, hogy egyszer én is ugyan olyan leszek mint ők. A zenének fogok élni. El is kezdtem, csak aztán fel kellett nőni és rá jöttem, hogy az álmok néha nem válhatnak valóságá. - simit végig mesélés közben a hangszeren. Tele van Disney figurás matricákkal, amik valahogy még aranyosabbnak tűnnek a hatalmas kezei között.

- Miért mondod ezt? Már mint, hogy néha az álmok nem válhatnak valóságosá? - kérdezem közelebb sétálva hozzá.

- Mert az élet ilyen keserű, hogy a születésedtől kezdve meg tervezi az életed. - morogja.

- Az meg lehet, hogy keserű hiszen nem mindenki kaphat előre arany életét, de pont azért is van, hogy az akadályokat leküzdve te, aki nyomroból lépni akarsz, meg érdemel. Hogy meg tudd becsülni az álmoknak az értékét. - a szám elé kapom a kezem és próbálom vissza szívni az utolsó szavaimat.  Újra rám néz, de harag helyett valami teljesen más csillan fel a szemébe.

- Te vagy az első, aki ezt így gondolja. Sokan inkább fel adják vagy el fogadják, ami jár nekik. -

- Ezek az emberek gyávák. Hiszen nem harcolnak csak gyáva módon meg hunyászkodnak. -

- Te milyen embernek gondolod magad Mayra? - teszi fel a következő kérdést fent tartva a szemkontaktust. Egy parnappal ezelőtt az válaszoltam volna, hogy erősnek de azok után, hogy bele mentem hogy valakiktől lopjak csak azért, hogy egy pár napig meg meneküljek, gyengének tartom magam.

- Egyértelműen gyávának. - válaszolok végül.

- Miért? - arcán őszinte érdeklődés tükröződik vissza, alig bírom meg állni hogy ne jegyezem meg neki, mennyire jobb látvány amikor ilyen. Biztosan elrontanám  az idilli és ritka alkalmat.

- Mert már az első akadálynál fel akartam adni. Sokáig csak borsot törtek az orrom alá, nem történt olyan, ami tényleg annyira nagy dolog lenne, így az elején erősnek gondoltam magam, de ahogy saját lábra kellett álljak, mint ha az oroszlánból egy félénk kisegér lett volna. -

- Dennis sokszor bántott téged? - tereli el a témát. Görcsbe áll a gyomrom ahogy meg hallom a nevét. Mai napig nem tudtam teljesen túl tenni magam rajta. Talán az is volt életem egyik legeslegnagyobb hibám, hogy vele szóba álltam akkor.

- Nem értem az össze függést a két téma között. Egyébként meg honnan  tudod az ilyeneket. - vonom össze a szemöldököm.

- Attól, hogy kinek gondolsz, még nem vagyok teljesen érzéketlen és hülye sem. - fell áll és közelebb jön. A tartóba támasztva az itt ott már lepattogott festékes gitárt, elém áll. - A legudoritobb ha valaki kezet emel egy nőre. Ki nem állhatom az ilyet és még ígérem, hogy ameddig nekem dolgozol biztonságban leszel, még ő sem érhet hozzád. - ahogy kimondja, mint ha villám csapna belém. Egy szempillantás alatt valami teljesen új érzés kerít hatalmába.
Tetőtől talpig végig néz rajtam, majd egy kósza hajtincsemet a újjai közé fogva, morzsolgatni kezdi.

- Köszönöm. - suttogom. Nem tudom mit köszönök, de úgy érzem ki kell hogy mondjam. Sosem mondtak ilyet nekem, mindig csak én és Nikki voltunk egymásnak. Az hogy ez a nagyfiú itt előttem, ilyen mondott annyi bizalmat követelt magának, hogy már nem tudok tovább takargatni semmit.

- Ne köszönd meg, kölyök. Nem tartozól nekem ezzel. - mondja ő is suttogva.

- Értem. - dünyögöm, teljesen szótlanná váltam, ahogy még közelebb hajol. Már azt hiszem még akar csókolni, amikor magához ránt és erős karjaival körül ölel. Az ölelése semmihez sem fogható. Úgy érzem, mint ha a világ összes veszélye elől biztonságban lennék.

- Mostantól te is a csapatomba tartozól, kölyök. - jelenti ki. - Csak tőled sokkal távolabb kell tartanom magam. - jegyzi meg az orra alatt.

- Ez hogy érted? - fel akarok rá nézni, de ő szorosan a mellkasán tartja a fejem.

- Az nem érdekes kölyök. - vitatkozni szeretnék, de ahogy érdes kezével végig simit a karomon, mint ha beragasztozták volna a számat egy árva szó sem jön ki rajta, megint.
- minden áron meg akarod tudni miről beszélek igaz? - kérdezi de inkább úgy hangzik, mint ha kijelentené. 

- Igen. - bököm ki, ahogy nagyot szippantok férfias illatából. Ettől a férfitól a nyál is össze folyik a számba. Nincs mese, teljesen ki vagyok éhezve a figyelmére az érintésére.

- Pedig a te érdekedben is sokkal jobban tennéd, ha nem lennél ennyire kiváncsi. - enged el, de csak annyira, hogy ajkával az enyémet érintse. A csókja, olyan mint ha meg nyomtam volna a törlés gombot az agyamba, minden meg szűnik körülöttem és az emlékek sem akarnak újra meg jeleni. Csodálatos. Csak a meleg, puha semmihez nem hasonlító ajkait érzem. Az ízét, amiből már is repetát szeretnék, pedig még be sem fejeztűk.