Hozzám tartozól, kölyök!

🍀13.🍀

- Jól vagy, kedvesem? - a sokkból észhez térve, azonnal a hang irányába kaptam a tekintettem. Rossel egy tele tálcával a kezében egyensúlyozva, álldogált velem szemben a lépcsőn, ahova időközben, tudatom kívül letelepedtem. Bólogatni kezdtem, majd lassan, a lépcső korlátba kapaszkodva, feltápászkodtam.

- Ennél jobban nem is lehetek. - hazudtam.

- Biztos? - gyanakvóan, tetőtől talpig végig mustrált.

- Igen, biztos. - állítottam továbbra is, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Viszont, ha nincs semmi baj akkor jobb lesz iparkodnod, elvégre dolgozni vagy itt. - dorgált meg. Ahogy mellettem, kecsesen elhaladt még meg jegyezte, hogy oda lent van nekem is elkészítve a reggelim. Egyből felvidultam és amilyen gyorsan csak lehetett leszaladtam a lépcsőn a konyhába. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki a várva várt sütire vágyakozva türelmetlenkedik. Hatalmas szendvics díszelget az asztalon. Még a nyáltermelésem is be indult. Nikki már jóízűen ette a saját kis reggelijét, amikor rám nézet. Vele szemben helyet foglalva, a két kezem közé fogtam a különbnél, külömb fűszerekkel ízesített, marhahúsos, salátás, majonézes szendvicset és egy hatalmasat haraptam belőle. Az ízek a számban, kellemes bizsergést idézték elő, ami leírhatatlan volt. Abban a percben, ahogy a hús, majd hogy nem, szét bomlott a számban, egyenesen a mennybe éreztem magam.
Nikkire tekintettem, mire mint ha csak meg érezte volna, ő is rám emelte a szemét.

- Ne mondj semmit, csak egyél. - jelentette ki, két jókora falat között.

Ahogy befejeztük az reggelit, én gyorsan elmosogatam a nagyát és kipakoltam a mosogatógépből. Szárazra törölgetve és cseppmentesítve a poharakat, a helyükre raktam. Nem tudom, tényleg gratulálnom kéne Rosselnek a házvezetés miatt, mert nem csak, hogy minden patyolat tiszta volt és rendezett, de még a poharaknak is, alkalmazásnak meg felelően külön tárolta. Például nem volt egy helyen a pezsgős pohár, a hétköznapi űdítős pohárral.
Lassan neki láttunk az ebédnek és a holnapi utazásra a bepakolásnak. Nem sok mindennem volt itt, így szerencsére, gyorsan meg  voltam és bőven elég volt egy kisebb utazó táska is, amit Rosseltől kaptam. Mondjuk mindig is olyan típusú nő voltam, aki nem hat hatalmas, meg tömött böröddel megy el egy hétre nyaralni, hanem inkább, aki tényleg csak azt vitte, amire nagyon nagy szűksége lehet a későbiekben. Mindent egyenlőre csak a nappaliba pakoltunk, hogy holnap onnan könnyebb legyen a kocsiba cipelni. Estére már effektíve nyugodtabb volt a légkör. Mi hárman a konyhában tevékenykedtünk, míg a többiek a saját szobájukba vonultak. Tristan pedig ismételten megint edzeni ment.

- Rossel. - szólítottam meg hosszas mérlegelés után.

- Igen? -

- A nagyfiú, mindig ilyen sokat szokott edzeni? - a becenév hallatán felderült az arca.

- Igen. -

- Ennek van valami más oka, vagy csak a tökéletesre törekvés miatt van? -

- Semmi oka sincs, hogy őszinte legyek. Unatkozik vagy ha ideges mindig edzeni megy ahelyett, hogy meg bántana esetleg  valakit. - válaszolt, ahogy elcsomagolta a szép apróra felvágott zöldségeket, egy nedvesség meg tartó, zárható, környezet barát tasakba.

- Volt már arra példa, hogy bántott valakit? - kíváncsiskodtam.

- Még régebben, amikor volt egy rövid ideig tartó kapcsolata, nem nevezném komolynak mert minden hol és mindenkivel szemben titkolta, na vele volt, hogy úgy beszélt, hogy abba még én is bele pirultam. Azt talán, nevezhetjük meg bántásnak. De úgy, fizikailag, a mérkőzéseken kívül nem tudok róla, hogy bárkit is bántott volna. - elgondolkoztam, vajon ki lehetett az a lány, és miért titkolta, de túl személyesnek ítéltem ahhoz, hogy fel tegyem.

- Szerintem ez nem telejesen feddi a valóságot. - vágott közbe Nikki.

- Hogyan? - Rossel kiváncsian rá nézet.

- Nikki. - szóltam rá eréjesen.

- Most mi van? Csak őszinte vagyok. Azt gondolom, hogy ez egy cseppet nem feddi az igazságot, mert biztosan volt, hogy valaki annyira fel idegesített akár a suliban, hogy neki ment. Minden gyerekkel, főleg a fiatal srácokkal, mikor elérik a pubertás kort és több lesz bennük a tesztoszteron, meg esik egy két ilyen esett. - magyarázta, kettőnk között cikázva a szemével.
Csak bámultunk rá és próbáltuk meg emészteni, amit mond.

- Nem, én sose verekedtem puhány pöcs koromban. Mindig elkerültem a bajt. Inkább edzettem, ezért külömböztem a többiektől is. - mindannyian a hatalmas óriásra néztünk és szinte azonnal belénk fagytak a szavak. Én leginkább csak egyetlen egy szótól nem tudtam semmit válaszolni. Ha bele gondoltam a fürdőszobai élményembe, amikor boxerben láttam, akkor a nyakamat tenném rá, hogy az ott lent, már kölyöként sem volt kicsi. Én mondom, elég méretes a szerszámmal van meg áldva.