Hozzám tartozól, kölyök!

🍀 4. 🍀

- Sajnálom, érted? Nem akartam, hogy így végződjön, csak segíteni szeretem volna neked. Az elejétől kezdve hallgatnom kellett volna rád, most már belátom. - könyörgött elállva az utamat a lakás felé, amit eddig az otthonomnak nevezhetem.

Este nyolc is elmúlt és szerencsére a saját lábunkon távozhatunk, de persze a fenyegetés nem maradhatott el, mi szerint, ha csak a környékükre is bemerünk merészkedni, jobbik esett lesz ha, a rendőrség vesz minket kezelésbe és nem ők. Ez persze, nekem éppen elég volt. Már csak azt kellett meg úsznunk, hogy nehogy össze találkozunk a portással, aki minden hónapban jön és beszedi az a havi bérleti díjat. Ebben a hónapban ugyan is, még egyáltalán nem fizetem be semmit, és igazság szerint,  már régen letelt a határ idő. Hamarosan az utcára fogok kerülni, de ma este még szeretnék lefürödni és normális ágyban aludni, elfelejteni a mai estét. Holnaptól rá érek azon agyalni, még is mihez fogok kezdeni és hogy melyik pad legyen az ideglenes otthonom.

- Nem is fogsz innentől hozzám szólni? - kérdezte remegő hangon. Dühösen rá meredtem és egy sajnálkozó, mindent elmondó tekintettel, utat törtem magamnak,szó szerint félre lökve őt, az útból. Egy ideig csak némán magunk elé meredve tipegtünk az albérlet felé.

Mayra, kérlek. - könyörgött. Nagy nehezen, de még mielőtt kicsúszhatott volna a számon bármilyen válaszféle, vissza szívtam.

- Hallod? - hisztizett tovább.

- És te? - fordultam felé, idegesen. - Te hallottad magad ott, hogy mit mondtál? -

- Sajnálom. - hajtotta le a fejét.

- Sajnálod? -

- Igen. -

- Azzal nem érek semmit. - legyintve vissza fordultam a célirány felé. - az igaz barátnők meg védik egymást. Te hol védtél meg engem? - kérdeztem.

- A cucc hatása alatt voltam,  az egészre rá flesseltem.  -

- Könnyű arra fogni Nikki. De hányszor könyörögtem neked, hogy tedd le, de te félvállról vetted amit mondtam. Azzal is meg fenyegettelek, hogy akkor magadra hagylak csak hogy hát ha elérek valamit. - meg gyorsítottam a lépteimet. - talán most már tényleg be is kéne tartanom. - jegyeztem meg az orrom alatt.

- Kérlek ne csináld te is ezt velem! - csuklót el a hangja, a sírástól. Egyszerre minden harag elszállt és vissza fordultam felé. Én meg ígértem neki, hogy nem hagyom magára bármit is tesz. Meg próbálom a jó út felé terelni. Most még is pont az ellenkezőjét akartam meg tenni.

- Te ne haragudj, én csak meg ijedtem és nem úgy cselekedtem, ahogyan kellett volna. - vontam szoros ölelésbe.

Nikkit a szülei tizennégy éves korában magára hagyták, aztán később minden egyes családtagja is. Valaki meg halt, valaki mással kezdet új életet valahol máshol, ahol neki semmi keresni valója nem volt, így szinte retteg az egyedül léttől. Bizonyos szempontból bátor, de ilyen téren gyenge.

- Akkor nem haragszol? - szipogtak még jobban hozzám bújva.

- Nem, dehogy haragszom.  - hazudtam. - Gyere menjünk, égessük el az eddigi, szánkon ki ejtett bántó szavakat. - mosolyodtam el, felcsillanó szemén. Mindig ez volt a békülésünk utolsó foka, mikor elengedtük amiket eddig egymáshoz vágtunk, azzal ha leírtuk őket papír fecnikre és felgyújtottuk és hagytuk elégni. Még egy régi indiántörzs találta ki, hogy ha állati bőrre, a saját vérükkel rá írják az az napi legrosszabb tetűket és elégetik, semlegesé válik. Nekünk nagyon tetszett a történet varázslatossága ezért kipróbáltuk, azóta pedig folyamatosan a békülés meg pecsételésére használjuk. Sokkal nyugodtabban néztük végig, ahogy az utolsó is elég és a parázs, gyönyörű apró ragyogó pöttyökben felszáll majd eltűnik. 

- Mi lesz holnap? Semmink nem lesz már, a lakásból is kipakoltatnak. - suttogta maga elé meredve.

- Még nem tudom, de mindenre lesz meg oldás, erre is, csak ügyesnek kell lennünk és bizonyos szerekről le kell mondanunk. - céloztam ezzel az ő nagyon rossz szokásaira. Mint ha egyből tudta volna, hogy miről beszélek, elpirulva lehajtotta a fejét és inkább a cipőjét kémlelte.

Igen, Niki teljesen jogosan szégyenkezel, ennyit azért  csak meg érdemlek a történtek után.

Másnap reggel, amilyen gyorsan csak lehet össze kapkodtuk azt a pár darab ruha darabot és már sprinteltünk is ki, a kulcsokat a zárban hagyva, szabály szerűen kitöltve és ott ahol kell aláíratva a kilakoltatási engedélyt. Miközben kifelé szaladtunk, éreztem ahogy átjárja a testemet a veszteség és legszívesebben visszafordultam volna. Már most rossz volt bele gondolni, mi következik ezek után.

- Valaki a nyomorba születik, valaki a csillogásba. Nekünk a nyomor jutott és ezen nem tudok változtatni. El kell fogadnunk a sorsunkat. - sóhajtozott mellettem Niki, miközben az elhaladó embereket figyeltük akik nem foglalkozva senkivel maguk körül, éppen boldogan telefonáltak vagy taxit intettek le, hogy időben oda érjenek a céljukhoz. Irigykedtem, borzasztóan irigykedtem rájuk.
New York forgalmas város volt, itt úgy teltek a napok, ahogy hónapok is. Gyorsan. Észbe sem kaptál de egyik percben még a szüleid biztos kezei alatt vagy a másikban már az utcán, reménykedve, hogy sikerül kitalálnod valami még oldást.

- A világ millió csodából áll össze, apró részecskékből, amik egyszer gazdára lelnek egy embernél. Valaki családot kap, valaki jobbnál jobb lehetőségeket, valaki igaz barátra lel, valaki pedig olyanok mint mi, a megélhetést és a tudást kaptuk. - apa hatalmas keze az én csillagképes falamra tévedt, majd három ragyogó csillagot össze kötve rám mosolygott. Egyik az anya csillag a másik apa csillag és középet van az én csillagom, ami egy ajándékot tartogat nekem. - tudod akkor fogsz rá jönni, hogy hamarosan meg kapod az ajándékod ha sok, nagyon sok probléma adódik abban a pillanatban. Meg küzdesz, helyt állsz és akkor el nyered méltó jutalmad. - feltápászkodtam apró kezeim segítségével és az ablakhoz szaladtam. Elhúztam a sötétítő függönyt és fel néztem a csillagos égre.

- Apa hol van a mi három csillagunk? - mosolyogva át karolta a vállamat és meg mutatta a három egymással szoros ragyogó csillagot. Sokáig tündököltem a látványban, éreztem, hogy a mai estétől fogva minden este kifogok lesni az ablakon és nézni a mi csillagképünket.

-Hallod Mayra? - bökőt meg az újával Nikki, kirángatva engem a szomorú emlékeimből. - teljesen máshol jártál. Ugye nem megint rájuk gondoltál? - guggol le elém, a combomra helyezve a kezét. Sokat pislogtam, mert éreztem, ahogy az arcom fórosodni kezd. Most nem akartam sírni. Most nem, mindenki előtt.

Mint mondtam, nekem is csak Nikki van. Az apám két évvel ezelőtt, a tizenkilencedik szülinapomon meghalt, de már azelőtt borzasztó sokat szenvedett a betegséggel, ami végül el vette tőlem, anyám pedig nem tudta feldolgozni, hogy teljesen egyedül maradt velem és az emlékeivel, ezért rá két héttel később öngyilkos lett.  Szóval nekem Nikki, neki pedig én vagyok. Egyikőnk sem gazdagodhat gyönyörű háttérrel, családi össze jöveteles grill partikról, szórakoztató szokásokról, hagyományokról és jó emlékekről.

- Erősek vagyunk, együtt vagyunk, kitalálunk valamit. - jelentettem ki a kézfejemmel meg törölve a szememet.