Utálat felsőfokon

12. | Roselle

- Hogyha azt vesszük alapul, hogy általában mindig én nyerek, akkor szerintem nyugodtan fogadhatunk. - gondolkodtam el hangosan.

- Hogyne, persze! Csak legtöbbször hagylak nyerni Maisie! - bizonygatta apa az igazát, miközben éppen egy adag spagettit szedett ki magának.

Válaszul csak megforgattam a szemeimet, majd hagytam had örüljön magának. Éppen azt vitattuk meg, hogy melyikünk jobb römiben. Való igaz, hogy a snapszer nem az én asztalom, de ez francia kártya és abban verhetetlen vagyok. Ezt pedig apa is nagyon jól tudta.

- Örülök, hogy ennyire bele merültetek a témába, de szeretnék minél hamarabb a tárgyra térni. - lombozott le édesanyám egy pillanat alatt.

Vacsora közben szabály volt, hogy nem beszélünk, mivel elvileg nem illendő. Evidens, hogy be kellett volna tartanom, de egyszerűen nem tehettem arról, hogy szerettem beszélni. Éppen ezért szólaltam meg már megint.

- Rendben, de előtte még mondanom kell valamit. - piszkáltam egy tésztát a villámmal.

- Igen Maisie? - néztek rám érdeklődve mind a ketten.

- Megígértem Donnának, hogy vacsora után át megyek hozzá és segítek elmagyarázni a matekot.

- Telefonon nem tudjátok elintézni? Manapság mindent ott beszéltek meg. - vonta fel szemöldökét édesanyám.

- Ahj, szerintem igazán megengedhetnéd, hogy elmenjen segíteni, hiszen már mióta nyaggatod az egész esküvővel meg mindennel. - vett azonnal védelmébe édesapám.

- Én egyszer annak örülnék már végre, ha te és Sage elmennétek valahova együtt úgy, hogy nem mi szervezünk nektek közös programot. - nézett rám és mintha kicsit mérges lett volna.

Anya végül nagy nehezen, de beadta a derekát és megbeszéltük, hogy majd akkor másnap beszéljük meg a ruhával kapcsolatos dolgokat. Miután gyorsan megettem mindent azonnal fel is rohantam a szobámba és mindent bele pakoltam a kis fekete hátitáskámba. Indulás előtt még gyorsan be rohantam a gardróbomba és magamra kaptam a fekete nadrágomat a szintén fekete hosszú ujjú felsőmmel. Miután lementem a lépcsőn és felvettem a fekete bakancsomat, majd a khaki színű kabátomat elindultam egy "majd később jövök" kíséretében.

Zenét hallgatva róttam az utcákat és már előre láttam, hogy valószínűleg késni fogok. Igazság szerint nem Donna kérte meg, hogy segítsek neki a matematika feladattal megbirkózni. Sőt. A lány iszonyúan jól teljesített ebből a tantárgyból és ha jól tudtam, éppen Cyprainnal mentek egy menhelyre, mivel a fiú szerette volna meglepni a testvérét egy kutyával születésnapja alkalmából. Harley ma ünnepelte a születésnapját és fel is köszöntöttem, de mivel nem régóta ismertük egymást, így nem vettem neki ajándékot, hanem csak írtam egy üzenetet. Az pedig, hogy Cyprain miért pont a legutolsó napra tartogatta az ajándék megvételét számomra egy örök rejtély marad.

Út közben rám köszöntek egy csomóan, mivel a szüleimet sokan ismerik, így kénytelen voltam vissza köszönni. Mégha az emberek háromnegyedéről azt sem tudtam kicsoda és egyáltalán, hogy találkoztam e velük már életemben. Egy megváltás volt, amikor átléptem a jól ismert épületet és be tudtam jutni az öltözőbe. Nagy meglepetésemre Tiffany már a szökés árnyalatú haját tűzte fel egy kontyba. Megérkezésemre felkapta a fejét, majd egy jó nagy mosolyra húzódott a szája.

- Maisie! Örülök, hogy itt vagy! Azt hittem már le betegedtél vagy valami ilyesmi. - vont egy szoros ölelésbe.

Na igen, Tiffany egyik tulajdonsága az volt, hogyha valaki késett már egyből elkezdett aggódni mi baj történhetett vele. Ezért van az, hogy szerinte már vagy legalább háromszor kómába estem, egyszer elütött egy autó és kétszer elköltöztem egy másik államba.

- Jaj dehogy! Csak tudod kicsit elhúzódott a vacsora.

- Értem. - nézett rám szomorúan.

A lány kiskora óta árvaházban nevelkedett, ezért akárhányszor felhoztam véletlen a család fogalommal kapcsolatban valamit, mindig adtam magamnak utána egy képzeletbeli pofont. Gyorsan fel kötöttem én is a fekete egyen kötényünket és a névtáblámat is rá erősítettem. Miután fel tűztem a hajamat elindultunk az ajtó irányába. Kötelező volt mindenkinek a fekete nadrág, felső és kötény, valamint lányoknak a feltűzött haj is. Hiszen ez adta meg az egyen hatást.

- Szerinted a főnök le fog szidni, amiért késtem? - kérdeztem a lánytól, miközben sétáltunk a kis noteszunkért.

- Maisie, te tízből hétszer szoktál késni. Szerinted pont most fog téged lecseszni, amikor már vagy századjára nem jössz időre? Ráadásul tudja, hogy miért jössz ide és legfőképp, hogy kik a szüleid.

Ez mondjuk igaz volt. Minden héten legalább kétszer el jártam pincérkedni, hogy hamarabb össze tudjam gyűjteni a pénzt az utazásomra, illetve költőpénznek és ezekhez hasonló dolgok miatt. A szüleim hírneve miatt nehéz volt ezt a munkát megtalálnom, hiszen ezer meg ezer ismerősük van csak Philadelphiában. Ígyhát végül találtam egy jó kis éttermet a város szélén, ahol még a madár se jár - legalábbis olyan puccos emberek nem, mint az ismerőseik - és a főnök is egész kedves meg megértő volt velem, ezért is nézi el, ha valamiért nem tudok időben beérni.

- Jó estét főnök! - köszönünk egyszerre az említett személynek. A legjobb az volt az egészben, hogy senki nem tudta valójában mi a főnök valódi neve. Mindenki csak főnöknek hívta.

- Jó estét lányok! - viszonozta gesztusunkat kedves mosolygással.

A főnökünk egy harmincas éveiben járó férfi volt, aki még az édesapjától örökölte az éttermet, aki pedig szintén az édesapjától. Ez amolyan családi vállakozás volt náluk már ősidők óta. Nagyon szerettük, hiszen egyáltalán nem volt annyira szigorú, de ha kell akkor bármikor rendet tud teremteni két perc alatt. Mindennek ellenére imádjuk úgy, ahogy volt. Most is éppen a szokásos fekete vászon nadrágjában és a fehér ingjében foglalatoskodott. Sötétbarna haja enyhén zselézve volt, arcát pedig pár napos borosta fedte. Ilyen volt a mi főnökünk és így kellett szeretni.

Amikor beértünk a konyhába, megtartotta a szokásos beszédét, hogy milyen büszke ránk és satöbbi, majd kettőt tapsolva így szólt:

- Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá egész nap, munkára! - végül pedig eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött.

El is felejtettem mesélni magáról az étteremről. A Roselle nevet viselte és állítólag egy francia nőről kapta a nevét, aki még anno a főnök egyik ősének elcsavarta a fejét. Csak azután ha jól tudom nem lett happy end, mivel ez a bizonyos nő végül másik férfit választott. Az éttermet pedig addigra már elnevezték, így nagyon nem lehetett megváltoztatni. Kívülről egyszerű kis épületnek tűnt a maga tört fehér színével és a Roselle névtáblával. Viszont belülről? Mintha egy másik világba léptem volna be. Bordó terítős asztalok tömkelege hozzá pedig szintén bordó színben pompázó kipárnázott székek. A fal itt is tört fehér volt rajta fekete - fehér képek díszítették a kinézetét. Mindegyikről más országban levő szimbólumok néztek vissza ránk. Eiffel - torony, Taj Mahal, Gízai piramisok és satöbbi. A padló viszont halvány - kissé már inkább szürkés árnyalatú - fekete volt.

- Maisie tiéd az ötös asztal! Vedd fel a rendelésüket, ha megkérhetlek! - kiabált át nekem Noah a konyha másik végletéből. Szokása volt, hogy sosem sétál el hozzám, hogy elmondja amit akar, hanem inkább át ordított mindenkit. Volt már, hogy emiatt majdnem kiszakadt a dobhártyám.

- Rendben, megyek már! - válaszoltam ugyanazzal a hangsúllyal és elindultam az ötös asztal felé.

Bár ne tettem volna!

Ugyanis annál az asztalnál nem más ült, mint Sage Butler és Harley Kerenze.