Utálat felsőfokon

32. | Nincs visszaút

Elérkezett hát a nagy nap is. Egész éjjel alig aludtam egy szemhunyásnyit. Végig a mai napon járt az eszem. A többiek még aludtak, így én addig elmentem elvégezni csendben a reggeli teendőimet, nehogy véletlenül felkeltsem őket. Amikor ezekkel is végeztem és még mindig senki nem kelt fel, úgy döntöttem elkezdem csinálni a reggelit. Feltápászkodtam már, amikor rájöttem, hogy nincsen konyhánk, mivel egy hotelben voltunk, így inkább vissza huppantam és átgondoltam a mai nap eseményeit. Elsőként Harley kezdett el ébredezni, nagyot nyújtózva kelt fel. Amikor észre vette, hogy nem csak ő van már fent, őszintén rám mosolygott.

- Látom hamar kidobott az ágy. - dörzsölte meg a szemeit fáradtan.

- Igen, alig tudtam aludni az este. Remélem minden zökkenőmentesen fog alakulni. Az egészben azt sajnálom, hogy Sage - re hárul majd az egész magyarázkodás rész. Meg persze rátok is. Kiváncsi lennék milyen fejet vágnak a többiek. Szegény Alisonék biztosan szívrohamot fognak kapni, ha meglátják eltűnt a menyük.

- Ezt már megbeszéltük. Azt mondjuk majd, hogy megijedtél az egésztől és elrohantál, de nem tudjuk hova. Egyébként mikor is indul a géped?

- Délben kezdődik a szertartás, ezért azzal a járattal megyek majd, ami délben indul. Egyébként Harley, nagyon sok boldogságot kívánok nektek és nagyon fel nézek rád, amiért egyáltalán el tudtad viselni, hogy a barátodat más lánnyal kellett látnod hónapokig.

- Maisie, mi már... - kezdett bele, azonban egy hangos kopogtatás az ajtón félbe szakította.

- Szavad ne feledd! Mégis ki a tosz lehet az hajnali hatkor? - néztem ki a fehér ajtón levő kis kukucskálón. - Brice az! - fordultam hátra boldogan. - Meghozta az irataimat.

Mosolyogva nyitottam ki az ajtót és üdvözöltem a fiút. Behívtam a szobába, hogy a kamera felvételeken ne látszódjon majd miért jött, mert akkor buktuk az egészet. A khaki színű hátizsákjából előhúzta az új irataimat.

- Itt van minden, amit kértél. Remélem sikerrel jársz! - nyomta a kezembe a fekete dossziét.

- Köszönöm. - vettem át tőle és elraktam a nemrég vett rózsaszín táskám oldalába.

- Meg sem nézed mi az új neved? - kérdezte meg a barna hajú ismerősöm. - Én a helyedben biztosan nagyon kiváncsi lennék rá.

- Nem. Majd a reptéren.

Miközben Brice beszélt a lányok is felkeltek és bemutattam őket egymásnak. A fiú hamar elment, mert szerinte minden perc számított és nem akarta, hogy miatta lebukjunk. A lányok elmentek még régebben koszorúslányruhát próbálni, amit én eddig még nem láttam, de elméletileg nagyon szépet választottak.

- Kezdjünk el készülődni, mert nekem tízkor már a reptéren kell lennem. Kezdjük a hajatokkal, mert az sok idő lesz, én pedig addig felveszem a ruháimat.

Elő kerestem az előző napi piros felsőmet és felvettem hozzá egy sima fekete farmernadrágot, a hajamat pedig fel kötöttem egy lófarokba. A többiek elő hozták a ruhákat, leterítették a kanapéra és megálltunk felettük. Nem tudtuk mivel kezdjünk, ezért én léptem először és megnéztem a koszorúslány ruhákat. Nem túloztak, tényleg szép volt. Tüll anyagból készült, bokáig érő, bézs színű egyszerű ruha volt, de nekem nagyon tetszett.

- Ez gyönyörű. Donna, Tiffany szerintem kezdjünk veletek. Harley több idő lesz.

Én és Harley elkezdtük begöndöríteni a lányok haját és miután készen lettek, az álmenyasszony következett. Úgy találtuk ki, hogy a koszorúslányoknak csak el lesz tűzve egy tincs, a menyasszonynak pedig egy elegáns konty fogja megkoronázni a kinézetét. Hozzá is kezdtem a kontynak, ameddig a két szőke hajú lány felvette a bézs ruhájukat. Harley haja hosszú volt és vastag szálú, így több időt vett igénybe és mire mindennel készen lettünk már annyi volt az idő, hogy nekem indulnom kellett. Össze szedtem a dolgaimat és felálltam jelezve, hogy itt az idő. Donna és Tiffany még Harley ruháját igazgatták, én pedig elő halásztam gyorsan a fátylat.

- Harley, ne felejtsd el, hogy a fátyol végig takarja el az arcodat és ne szólalj meg még apának se! Bármit mond, te meg ne szólalj!

- Maisie, ezt már ezerszer megbeszéltük. Tudok mindent. Én pedig kívánom neked, hogy járj sikerrel és adj majd valamit jelet magadról! - ölelt meg mosolyogva.

Tiffany következett ezután és már egyébként is majdnem könnyeztem, amikor Donna következett. Könnyes szemmel mosolygott rám és megölelt. Nem szóltunk egy szót sem, de megértettük egymást, hogy mennyire hiányozni fogunk egymásnak és mennyire sajnáljuk azt is, hogy egy jó ideig nem beszélhetünk.

- Helyettem is vigyázz rájuk. Nem tudom tényleg ők - e a szüleim vagy a sejtésem beigazolódik és hazudtak nekem éveken keresztül, de tartsd rajtuk a szemedet.

- Maisie, annyira fogsz hiányozni! Remélem hamar találkozunk majd és jól fogsz boldogulni. Még szerencse, hogy Adrián mindenben segíteni fog neked.

Bele nyúltam a zsebembe és elő vettem a telefonomat. Oda adtam Donnának az igazi papírjaimmal együtt, hiszen ezekre nem volt szükségem, mert lebukhattam volna bármikor velük. Hát eljött ez az idő is. Cyprain üzent a testvérének, hogy mindennel készen van és el tudja vinni a "kutyájukat" az egyik ismerősükhöz, hogy vigyázzon rá.

- Remélem minden jól fog menni. Sok sikert lányok és sziasztok! - néztem rájuk mégegyszer, majd elkezdődött a tervünk legnehezebb része. Az eltűnésem.

A lányok elmentek a mosdóba, hogy amikor ki nyitom az ajtót ne látszódjanak a felvételen. A szoba ahol voltunk pont olyan helyen volt, hogy a kamera majdnem teljesen be látott hozzánk és nem látszódhatott, hogy Harley például már fel volt öltözve, de persze nem az ő koszorúslány ruhájába.

Lenyomtam a kilincset és ki siettem a folyosóra, megpróbáltam úgy tenni, mintha valami miatt feldúlt lennék és várakoztam, hogy jöjjön végre a lift, amit hívtam. Amikor beszálltam és már majdnem becsukódott az ajtó egy ismerős alak sétált el előttem. Sage volt az, aki engem nem vett észre. Mégis mit keresett a szobánk fele? Neki is készülődnie kellett volna és így biztosan ki fog derülni, hogy köze volt az egészhez, mert én előbb kijöttem, mint ahogyan ő bement volna hozzánk a szobába. Civil ruházatban volt még, ezért nem keltett nagy feltűnést.

A felvonó csigalassúsággal ért le az autógarázsba, én pedig megkerestem a már jól ismert fekete járművet. Gyorsan beültem az anyósülésre és kifújtam egy adag levegőt. Eddig minden jól ment. Hátra néztem és meglepődtem a krémszínű Golden retriever láttán.

- Azt hittem csak vicceltél, hogy mész az egyik ismerősödhöz megkérni, hogy vigyázzon a kutyátokra.

- Elvégre ez is a terv része, nem? Indulhatunk? - fordult hátra Cyprain, hogy leellenőrizze hátul minden rendben van.

- Menjünk. - csatoltam be a biztonsági övet.

És elindultunk a házuk fele. Megkerestem a kesztyűtartóban elhelyezett fekete napszemüveget és a vörös parókát. A szállodából kiérve még egyszer utoljára vissza néztem az épületre. Innen már nincs visszaút.