Utálat felsőfokon

3. | A múlt titkai

Nem tudom pontosan mióta sírhattam, de azt éreztem valaki nyugtatóan simogatja a hátamat. Felnéztem rá könnyes szemeimmel, így homályosan láttam az illetőt. Azonnal vissza is temettem fejemet a párnába.

- Nézd, megértem amiért nem vagyunk jóban egymással, de én sem díjazom az ötletet. - kezdett bele.

- Hogy találtál fel? - dünnyögtem a párnámba, mert kész labirintus volt feljutni annak, aki nem ismeri a házat.

- Beletelt egy időbe. Ne tereld a szót! Szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy nem kerülhet sor erre az egész házasság dologra. Előszőr is, mert ki nem állhatjuk egymást. Másodszor, nekem barátnőm van. - magyarázott, de én csak egy információnál ragadtam le.

- Oké Sage, ez jó vicc volt. - mosolyogtam rá miután sikerült rá vennem magamat, hogy emeljem fel a fejemet. - Mégis honnan a bánatból lenne neked barátnőd?

- Kikérem magamnak! - háborodott fel. - Már három és fél hónapja komoly párkapcsolatban élek. Holnap szerettük volna bejelenteni, de így... - húzta el száját.

- Uh, és ismerem? - jöttem izgalomba. Nem tehetek róla, élek - halok az ilyen témákért.

- Nem hiszem, ugyanis nem a Mary Adambe jár, hanem a Sunny Shevonba.

Nagyra nyíltak szemeim. A Sunny Shevon iskolánk riválisa volt már mióta. Igazából senki nem tudta miért, de a két iskola igazgatója nem nagyon bírta egymást. Lehet valami versengés volt az oka, de ezt rá ragasztották a diákokra is. Ha akár csak beszéltél egy Sunny Shevonossal, bűntetést kaptál. A diákok - azaz mi - elneveztük csak SS és MA párbajnak. Nem volt kedvünk kimondani az iskolák nevét, így lerövidítettük. Az pedig, hogy Sage egy SS diákkal járt nem vetett volna rá jó fényt. Nagyon nem.

- Te komolyan egy SS lánnyal vagy együtt? - rökönyödtem meg.

- Igen, de nem is az a baj. Harley nem éppen jómódú családból származik. - húzta el száját ismételten.

Egy percre megsajnáltam Saget. Bár nem ismertem ezt a bizonyos Harleyt, de a fiú nagyon szerethette amennyire meg tudtam ezt állapítani arról ahogyan róla beszélt. Kivírult az arca és boldognak tűnt. Még a mai napig sem tudom hogy juthatott eszembe az a hülyeség amit ezek után mondtam neki.

- Tudod mit? Mi lenne ha eljátszanánk ezt az egészet? Ha ellent mondanánk csak tovább tartana ez az egész. Megvárjuk ameddig megtervezik az egész esküvős dolgot, én pedig majd lelépek a nagy napon. - mosolyogtam tervemen. Büszke voltam magamra, hogy ez az ötlet az én fejemből pattant ki.

- Mit értsek az alatt, hogy lelépsz? - fogott gyanút.

Remek! El is felejtettem azt az apró bökkenőt, hogy Sage Butler nem tud a spanyolországi tervemről! De kérdem én: ezek után mit veszíthetek?

- Kilencedik óta pénzt gyűjtök, hogy eljuthassak Spanyolországba. Ha a családi kasszából venném ki ezt a pénzt, az feltűnne anyáéknak, így jobbnak láttam nem kockáztatni. - gondoltam elég lesz ha ennyi dolgot tud az ügyről, de úgy látszik tévedtem.

- Miért? Nem jó neked Pennsylvania? Itt van a családod. A barátaid.

Vettem egy nagy levegőt. Sosem beszéltem erről senkinek Donna kivételével. Nem pont ennek a fiúnak szerettem volna beszélni erről a dologról, de hát így hozta az élet. És bevallom, nehezemre esett elmondani.

- Kilencedikben találtam egy képet a padláson. Éppen akkor volt iskolai feladat, hogy kiskori dolgokat kellett keresni magadról. Gondoltam a padláson találok valamit. Ó, de nagyon is találtam. Egy kép hevert az egyik mappában, amiben az értéktelen dolgokat tartjuk. Egy család volt rajta, de nem a Diamond család. Egy fiatal nő mosolyogott miközben átölelte egy férfi. A nő kezében egy kisgyermek volt. A háttérben egy szálloda neve volt, amit csak nem rég derítettem ki hol található, mert kicsit el volt mosódva a felírat. A csecsemő aki a képen volt hasonlított rám. Nagyon is. Elkezdtem keresgélni és a múlt héten találtam egy papírt. Az volt rá írva, hogy a szüleimnek nem lehet gyereke. A lap alját valaki elégette, így nem tudtam meg a többi információt ami bizonyára fontos lehetett. Ez pedig azt jelenti, hogy...

- Örökbe fogadtak. - fejezte be helyettem. Elnéztem mellette.

- Nem szerettem volna megkérdezni tőlük, mert biztos van valami oka amiért eddig nem mondták el. Így hát elterveztem, hogy magam derítem ki miért vagyok itt. Ezért lenne jó ha tanév végére szerveznék meg az esküvőt, mert még itt szeretném befejezni ezt az évet. - folytak végig könnyeim arcomon. Szégyelltem magamat amiért nem tudtam kik a szüleim, pedig nem is én tehettem róla. Sőt, nem is szégyelltem magamat hanem inkább féltem. Féltem megtudni miért adtak oda másoknak.

- Sajnálom. - ölelt meg én pedig egy pillanatra megfeszültem. Éppen az a fiú ölelt akit a legjobban utáltam eddig és elég abszurd volt, hiszem nemrég még egymást oltogattuk az étkezőasztalnál. Végül kicsit esetlenül, de én is átöleltem a vállánál.

- Az ölelést még gyakorolnod kell. - nevetett majd elengedett. - Most pedig szedd rendbe a szemeidet, mert nem nehetünk le így bejelenteni, hogy év végén lesz az "esküvőnk".

- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan mielőtt kiment volna a szobámból.

- Mégis mit? - nézett vissza rám értelenül, szemében pedig megcsillant a fény.

- Azt, hogy nem mondod el senkinek ami most itt elhangzott.

- Nem mondtam, hogy nem mondom el. - mosolygott én pedug tudtam, hogy csak viccelt.

[...]

Eléggé izgultam, hiszen nem tartozott annyira az erősségeim közé a füllentés. Éppen a nappaliban álltam miközben Sage a kezemet szorította bíztatás képpen, míg a szülei és az én (ezek szerint nem vérszerinti) szüleim furcsállva, majd mosolyogva néztek ránk összekulcsolt kezeink láttán.

- Khm... - kezdtem bele. - Anya, apa, Alison és Jason. - soroltam fel mindenkit.

- Örömmel tudatjuk veletek, hogy eleget téve kéréseteknek össze fogunk házasodni. - fejezte be helyettem Sage. - Viszont lenne egy kikötésünk. - tette fel mutató ujját.

- Mi lenne az? - feszült meg édesanyám egy pillanatra.

- Mi döntjük el mikor lesz az esküvő.

- Oh, csak ennyi? - kezdett el nevetni erőltetetten Alison. - Mikor szeretnétek a megtartani menyegzőt?

- Arra gondoltunk, hogy tanév végén. - kezdtem bele félénken, mire a két családanyának elkerekedett a szeme.

- Hiszen az még öt hónap. - kezdett bele Alison.

- Igen, de egyébként is megkell szervezni addig sok dolgot szóval meglátod anya, hogy hamar eltelik az az öt hónap. - próbálta meggyőzni Sage a döntésünkről.

- Megtudhatnám miért éppen júniusra terveztétek? - húzta össze édesanyám szemét és méregetve szugerált.

- Mivel nem szerettük volna akkor amikor iskola van. Ráadásul júniusban jó idő van. - érveltem.

Igazából csak Alisont és anyát kellett meggyőzni, hiszen apa és Jason egyből összepacsizott miszerint "apóspajátsok" lesznek. Szegényeknek nem akartam elrontani az örömét. Anya egész végig azt kérdezgette mi miatt változott meg ilyen hamar a hozzáállásunk mire csak annyit válaszoltunk, előbb vagy utóbb bekellett volna adnunk a derekunkat. A Butler család egészen este kilencig maradt, majd amikor elköszöntünk tőlük megöleltem Saget és a fülébe súgtam.

- Szívesen megismerném Harleyt.

A fiú csak mosolygott rám és válaszolt.

- Ő is téged.