Utálat felsőfokon

15. | Zűrös este

- Maisie, Maisie egy képre! - kiáltották többen is, miközben siettem a konyha felé, Sage pedig a nyomomban volt, hogy ne vesszen el. Pedig az épület nem volt annyira bonyolult, hogy el tudjon benne veszni az ember. Bár Sage - ről volt szó, úgyhogy inkább ezt vissza is vontam.

- Ezt most jól elintézted barátom! Velünk lesz tele az egész újság! - lépkedtem idegesen.

- Nem én tehetek arról, hogy nem akartál meghallgatni. Különben is... honnan tudták meg, hogy egyáltalán itt vagyunk? - kérdezte és ez nagyon is elgondolkodtatott.

Berobogva a konyhába szembe találtam magamat Noahval, aki meglepve nézett ránk és Tiffanyval, aki pedig bűnbánóan. Rosszat sejtve kérdeztem meg a lánytól azt, amire gondoltam.

- Tőled tudták meg, igaz? - sóhajtottam egy nagyot kétségbe esetten.

Csak egy bólintást kaptam válaszul.

- Egy képet raktam csak ki, hogy találkoztam Sage Butlerrel és a következő pillanatban pedig már fotósok hada volt itt. Sajnálom!

- Semmi baj! Nekem kellett volna előbb gondolkodnom és figyelmeztetni, hogy ne posztolj sehova. Ide tudnád hozni a kabátomat az öltözőből? Nem szeretném megkockáztatni azt, hogy megtaláljanak.

[...]

Miután sikeresen magamhoz tudtam venni a kabátomat és a főnök is kérdőre vont, hogy mit keres itt egy csapat fényképezős ember; várakoztunk. Sage már beszélt a szüleivel és arra vártunk, hogy jöjjenek értünk. Az én szüleim pedig nem szándékoztak engem felhívni. Legalábbis egyenlőre... Harley pedig haza ment, hogy ne legyen feltűnő, amiért Sage vele vacsorázott.

- Remélem azért gyorsan lecseng ez az egész és mihamarabb tudsz majd jönni dolgozni. - tette vállamra Noah a kezét, Sage pedig összehúzott szemekkel kezdte el méregetni a fiút.

- Én is, hiányozni fogtok, de most egy időre fel kell szívódnom, hogy ne jöjjenek rá, miért voltam itt.

Már elég régóta dolgoztam ezen a helyen és Tiff, valamint Noah nagyon a szívemhez nőttek ezidő alatt. Testvérekre leltem bennük, mégha Noahval egyfolytában szívattuk is egymást. Ők voltak a második családom, Donna pedig ezt jól tudta, ezért is segített nekem és mindig fedezett.

- Khm... - köszörülte meg torkát a "jövendőbelim" ezzel magára vonva a figyelmet. Kérdőn fordultam felé, hiszen oldalt álltam neki, ezért nem láttam rá teljesen.

- Mi van haver? Adjak egy torokfájós cukorkát? - kérdezte Noah látszólag aggódóan, Sage pedig szemöldökét felvonva meredt rá.

- Nem köszi. Maisie, most írtak anyáék, hogy itt vannak a hátsó bejáratnál. Induljunk! - sürgetett.

Szoros ölelésbe vontam Tiffanyt és Noaht, majd elindultam a hátsó bejárat felé, hiszen Sage nem tudta az mégis merre lehet. Még szerencsénk volt, hogy van egy kijárat a konyhából is, máskülönben nem tudom hogyan jutottunk volna ki.

- Nem értem miért kellett így viselkednek Noahval. - jegyeztem meg, miközben nyitottam volna ki az ajtót.

- Egyszerűen nem bírom a búráját. Ennyi az egész. Olyan ellenszenvesnek tűnt.

Hirtelen megálltam a mozdulat közben és meglepődve fordultam hátra. Biztosan egy emberről beszéltünk? Noah az én szememben minden volt csak ellenszenves nem. Viszont rá kellett jönnöm, hogy nekem is volt már olyan előítéletem emberekről, amik nem is voltak igazak csak egyszerűen nem voltak első ránézésre szimpatikusak. Be kell valljam, hogy Donna is egy ilyen eset volt. Első találkozásunkkor mindketten rühelltük egymást, pedig semmi okunk nem volt meg rá, hiszen nem is ismertük előtte egymást. Azután hirtelen valami megtört és mai napig elválaszthatatlan barátok vagyunk.