𝑱𝒐́𝒍 𝒄𝒔𝒂𝒌 𝒂 𝑺𝒛𝒊́𝒗𝒆𝒅𝒅𝒆𝒍 𝒍𝒂́𝒕𝒔𝒛 /Jimin FF/ ✓

❥11.Rész

Mosolyom levakarhatatlan és már kezd fájni az arcom, de ez most éppen nem foglalkoztat.Végre találkoztam Vele, így érthető miért ilyen nagy az örömöm.

Itt állok-feltehetőleg szemben-a kedves ismeretlennel akivel időközben bemutatkoztunk egymásnak, így már a nevét is tudom, aminek roppantul örülök.

-Tessék. -szólal fel, s pár perc múlva valami szőrös, kissé súlyos dolgot nyom a kezembe.
-Mi ez? - kérdezem értetlenül,de még mielőtt válaszolhatna, hallom ahogyan dorombolni kezd a karomban, így megállapítom hogy ez egy cica.
-Honnan szereztél te macskát? - kíváncsiskodom.
-Nem az enyém. -tiltakozik, majd hozzáfog a cicát simogatni, aki erre mégjobban nekikezd dorombolni. - Ő egy kóbor cica. -mondja szeretetteljesen, és megállapításaim szerint még mindig simogathatja az állatot. Én is bele csúsztatom a tenyerem a sűrű mégis puha szőrzetbe, és így kezdem el dögönyözni a macskuszt.

-Hová tartasz egyébként? - érdeklődik.
-Haza tartok.Épp most jöttem az anyukámtól. -sóhajtok mosolyogva, szemeimmel pedig próbálom megkeresni őt, hogy még személyesebb legyen a beszélgetés.
-Mi volt ez a sóhaj? - utal a "nemtetsző" megnyilvánulásomra, amit az anyukám gondolatától reagáltam.
Nem válaszolok, inkább leteszem a cirmost, mielőtt még indulatságomban elejteném.

-Anya sok helyzetben úgy kezelt mint egy bénát, és most hogy vak vagyok, mégúgyis. - eresztek felé egy keserű mosolyt. -Igazán zavar, hiszen már felnőtt vagyok és emiatt az is nagyon zavar, hogy vak vagyok. - válaszolom túl kérdéseit,miközben a bensőmben csakúgy kavarognak az érzések.
-Szerintem nem lehet rossz vaknak lenni. - mondja, s hangján tisztán hallom ahogyan mosolyog.-Csak gondolj bele,nem kell látnod a ronda embereket. - ecseteli bohókásan,amitől újra mosolyognom kell.

Igazán aranyos, és kedves. Jól esik a szívemnek, hogy próbál bíztatni, és hogy úgy kezel mintha látnék. Ettől méginkább szimpatikussá vált számomra.