A legjobb barátom voltál(Kempf Zozo ff)

Az utolsó simítások

Liza szemszöge:

Már több mint egy hónapja csinosítgatjuk a házat Patrikkal és Petrával. A festős farmeremet és egy kinyúlt pólót vettem fel a mai napon. Hajamat egy laza kontyba kötöttem. Az arcomat csak megmostam reggel, így néhány bőrhibám látszódott.

Imádok festeni, de már vártam, hogy befejezzem ezt. Már csak az én szobám volt hátra. A festéssel már mindenhol készen lettünk kivéve itt. Ha a festékeket végleg elpakolom, akkor a kiegészítőket lecseréltem. Ilyen például a függöny. Eddig szürke és fehér színek uralkodtak a házban. Ez mostanra a barna árnyalataira változott.

Kopogást hallottam meg lentről. Patrik azt mondta ma nem tud segíteni. Fogalmam sem volt ki kehet az.

Az ajtót kinyitva egy mellkassal találtam magam szemben. A testrész Zozóhoz tartozott. Ugyan olyan jól nézett ki, mint az utazás előtt. Igényesen beállított szőkés haj, és egy egyszerű melegítő, ami kiemelte minden izmát. Nem az látszódott rajta mintha hiányoztam volna.
Amint megláttam a szívem összefacsarodott. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne kezdjek el sírni.
Nem sportoltam, így fogyni is elkezdtem. A bőröm sápadt volt, szemeim karikásak. Már több mint két hónapja nem beszéltem vele.

-Mit keresel itt?-fájt ezt kimondanom, mert legszívesebben magamhoz öleltem volna. Neki tényleg nem hiányoztam.

-Patrik ma nem tudott jönni segíteni, gondoltam jövök én.

-Köszi, de megoldom egyedül-erőltettem egy mosolyt magamra.

-Liza borzalmasan nézel ki, hagyd, hogy segítsek.

-Visszatért az ismét nagyon kedves Kempf Zoltán.
Pontosan tudtam, hogy mire értette. Tényleg nem nyújtottam a legszebb látványt.

Sóhajtva kiment az ajtón. Ismét egyedül voltam a házban. A krém színű kanapéra levágódva gondolkodtam el ezen a pár hónapon. Néhány perc után a fejemet erőteljesen megráztam, és csak a szobámra koncentráltam.

A bútorokon nem változtattam. Azok eddig is fehérek, vagy barnák voltak.
A szobám viszonylag nagy volt. Ezt alapjában szerettem, viszont most megnehezítette a dolgomat.
——— néhány órával később———

A festéssel hivatalosan is végeztem. A szokásos utómunkákat itt is elvégeztem. A fóliát, az ecseteket és a festéket is száműztem a pincébe. A függönyök felrakását és az ablakpucolást holnapra hagyom. Ma már semmi erőm nincs hozzá.
A szekrényben egy pizsama után kutattam, szerencsétlenségemre Zozó egyik felsőjét sikerült megtalálnom. A könnyek marni kezdték a szememet. Nem voltam olyan mint eddig. Az elmúlt 2-3 hónapban rengeteget sírtam. Most is ezt tettem a földre kuporodva egy pulcsit szorítva magamhoz engedtem utat könnyeimnek.

Hírtelen felpattantam, és egy nagy dobozt kerestem. Zozó minden itt lévő holmiját beledobáltam. Pulcsik, pólók, sapka, közös fényképek, és minden más ami hozzá kötött.
Az óriási dobozt felszenvedtem a padlásra, ami nem volt könnyű feladat. Elhatároztam, hogy a tükrömön lévő képek átkerülnek majd az ágyam fölé.

Fáradtan dőltem be a puha ágyamba.

Másnap reggel Petra sikítására keltem fel. Nem a legkellemesebb élmény volt.

-Halkabban nem tudnátok létezni?-kérdeztem fáradtan.

-Bocsi, csak ez az idióta megijesztett.

-Patrik hol van?

-Fél feljönni mert felkeltett, akarom mondani a konyhában van, iszik.

-Lemegyek köszönni neki. Már hamarosan vége van ennek a felfordulásnak a házban.