A legjobb barátom voltál(Kempf Zozo ff)

A Baleset

Liza szemszöge:

Reggel korán ébredtem, az álmomat a csengő zavarta meg. Az ajtót kinyitva két rendőrrel találtam magam szemben. Az egyikőjük egy fiatal nő, a másik pedig egy idősebb férfi volt.

-Hölgyem bejöhetünk?

-Természetesen.

Az asztalhoz ültünk, és bele is kezdtek a mondandójukba.

-Ön Nagy Liza?

-Igen én vagyok.

-A szülei miatt kerestük fel magát.

-Mi történt velük-kérdeztem kissé hisztérikusan. A könnyeim már végigfolytak az arcomon.

-Balesetük volt. Egy részeg sofőr  hajtott az autóba. Frontálisan ütköztek. Az édesapja a helyszínen vesztette életét. Az édesanyja kómában van azóta. Az agya nem mutat semmi életjelet. Gépek tartják életben.
Ha szeretné meglátogatni az édesanyját, itt találja a kórház címét. Felhívjunk valakit aki esetleg itt tudna magával maradni?- mondta monoton hangnemben az idős rendőr

A könnyeimtől nem láttam, megszólalni pedig nem igazán tudtam. Mindenem remegett, a levegőt nehezen vettem a sírás miatt.  A telefonomat a férfi felé nyújtottam, Patrikot kezdtem hívni. Azonnal felvette, az úr csak annyit mondott, hogy azonnal jöjjön el hozzám.

A fiatal nő folyamatosan engem próbált nyugtatni. Nem igazán volt sikerrel. Folyamatosan sírtam, Patrik ijedt arcát láttam meg az ajtóban.

A rendőrnőt elengedtem, és az aggódó fiúhoz rohantam. Látta, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, magához húzva csitítgatott. Nagyon szorosan öleltem őt, egyszerűen képtelen voltam elengedni.
A rendőrök neki is gyorsan elmondták a történteket.
Patrik illedelmesen megköszönte a tájékoztatást.

-Szeretnél bemenni anyukádhoz a kórházba?

-Ighen.

-Gyere felkísérlek, öltözz fel, és indulunk.

A kocsiban szótlanul ültem, Patrik egyik kezével a kormányt, másikkal az én kezemet fogta.

-Megérkeztünk. Tudom, hogy nagyon nehéz, vagyis csak el tudom képzelni, de most nagyon erősnek kell lenned. Anyukád nagyon rossz állapotban van, de él és ez a fontos.

Egymás kezét szorongatva indultunk be a hatalmas fotocellás ajtón.

-Jó reggelt. Nagyné Angélát keressük.-mondta Patrik

-Jó reggelt. A 214-es szobában van az intenzív osztályon.

-Köszönjük.

Amint megláttam anyut a könnyeim ismét eleredtek. Mindenéből csövek lógtak ki. A szeme csukva volt. A kezét kezdtem el simogatni.

-Anyu nagyon fontos, hogy meggyógyulj. Szükségem van rád. Mindent megteszek azért, hogy jobban legyél. Csak kérlek küzdj.-suttogtam neki.

Már csak a könnyeim folytak. Viszont azok kegyetlen tempóban.
Patrik megadta a telefonszámát, ha valami történik tudják értesíteni.

-Köszönöm.

-Ha bármi van azonnal hívj, és ezt ne köszönd. Nekem el kell mennem, de nem maradhatsz egyedül otthon. Összepakolunk neked és Zozóval leszel. Rendben?

Csak csendben bólintottam. Nem volt erőm válaszolni.

Amint Zozó meglátott, aggódva mért végig. Köszönés helyett a karjaiba vetettem magam. Patrik visszaadta
az autót testvérének és már indult is.

-Patrik mondta, hogy mi történt, tudom, hogy ez nem segít, de őszinte részvétem. Ha bármi van, mi itt leszünk ígérem.

-Köszönöm.

Egész nap nem csináltunk semmit. Ők engem vigasztaltak, én pedig egyfolytában sírtam.
Évi és Zoli este bementek még anyuhoz. A fiúk otthon maradtak velem. A házban szellemként járkáltam.

Este, mindhárman Patrik szobájában aludtunk el.

Reggel a telefon csörgésére ébredtünk mindannyian.