Tiltott gyümölcs

1.RÉSZ 20.fejezet

-KRISTEN-

     "Vajon mit gondolhat most rólam Nicole? Köztem és a pincér csaj között nem történt semmi,csak elkísért a mosdóig.. bár lehet, hogy neki  többnek tűnt.Egy biztos,hogy azóta nem úgy néz rám, ahogy eddig. Most mi a fenét csináljak?"

     Az ablakhoz ülés volt életem egyik legjobb döntése, mert a felszállás fantasztikus volt. Amikor még a földön voltunk, tudatosult bennem, hogy mekkora monstrum vesz körül és hogy el fog velem indulni, ráadásul baromi magasra, a semmibe. Bármikor is ránéztem Nicole-ra próbált úgy tenni mintha észre sem venne, de rossz volt a taktikája, mert az ebédnél történt incidens után, állandóan azt leste, hogy milyen jeleket adok a pincérnőnek .. Sejthette volna, hogy megbolondulok érte és eszem ágában sincs mással összeszűrni a levet.
     New Yorkig az idő nagyon gyorsan telt, szinte mire leülepedett bennünk az ebéd már fel is szólítottak minket a közelgő lészállásra. Nicole a lészállást is összeszorított szemekkel próbálta elviselhetőbbé tenni, de elég hamar világossá vált számunkra, hogy a még ránk váró körülbelül húsz óra egy kínszenvedés lesz a nyafogása mellett.

     A John F. Kennedy reptér már sokkal elegánsabb volt az atlantainál és legalább kétszer nagyobb is. Ismerem magam és tudom, hogy ha nem lett volna velem senki, csak egymagam kell elindulnom erre az útra én biztosan eltévedek ebben a rengetegben. Mindenhol üzletek, pénzváltók, kis boltok és dohányboltok voltak.

     - Van még cigid, Kris? - kérdezte mosolyogva Bill, miközben összekulcsolt kézzel sétálgatott Nicole-al. Keserűen bámultam a kezeiket és a táskámhoz kaptam. Szerencsére megvolt mindenem, pedig annyira lefoglalt az utazás élménye, hogy nem is figyeltem a cuccaimat.

     - Van, köszönöm! Meg van mindenem! - mosolyogtam vissza. Abban a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.. A gyámügy hívott.

     -Mennyi időnk van meg a következő járatig?-kérdeztem aggodalmasan, mert muszáj volt felvennem.

     - Még van vagy másfél óránk, nyugodtan gyújts rá! Addig bemegyünk ide, itt megvárunk! - Mutatott Bill a Chanel divatház egyik üzletére, amitől Nicole-nak azonnal mosolyra húzódott a szája.

     - Rendben, akkor negyed óra és jövök! - Siettem el a kijárat felé és felvettem a telefont.

     - Igen, tessék, Kristen Ellwood! - mutatkoztam be, majd feszülten hallgattam.

     - Miss Ellwood, én Anna Parker vagyok a gyámügyi hivatal, gyermek elhelyezési osztályának vezetője. Szeretném értesíteni , hogy megtaláltam a testvérét és már azt is tudom, hogy hogyan találkozhatnának! - Hallottam amit a nő mond, de nem tudtam felfogni. Amióta anya börtönbe került és szétválasztottak minket Thomasszal, nem láttam őt, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy rátaláljak. Dadogva válaszoltam, kissé összeszedetlenül.

     - Hogy, hogy micsoda, hogy mondta? A kisöcsém.. , megvan?! - Éreztem, hogy forró könnyek szöknek le az arcomon és, hogy eláraszt egy megmagyarázhatatlan, boldog érzés.

     - Igen, végre sikerült megtalálnunk! Sajnos elég körülményes a története, amit inkább személyesen fejtenék ki önnek, ha nem gond! A testvére két hét múlva érkezik meg ide, az alkalmas lenne az ön számára? - Bár fel sem fogtam a történéseket, habozás nélkül rávágtam egy igent.

-

     Miután megérkeztek a házunkhoz a gyámügyesek, már elszállították apám holttestét. A tragédiából nem maradt más, mint én és Thomas, sírva, kétségbeesetten, hogy vajon most mi vár ránk. Anyám próbálta összeszedni magát és normálisan elbúcsúzni tőlünk, sikertelenül,hiszen olyan sokkos állapotban volt, hogy egy kis dadogáson és bocsánatkérésen kívül nem jött ki más a száján. Azelőtt sosem láttam ilyen tébolyodottnak. A haját tépte, sírt egyfolytában és remegett minden porcikája. Hiába öleltem át Thomas-t és próbáltam eltakarni a szemét, simogatni, állandóan anyát szólítgatta. A legszörnyűbb pillanat az volt amikor megbilincselték és megengedték, hogy megöleljük még egyszer, utoljára. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit mondott akkor..örökké a fülemben fog csengeni ez a mondat: "Most már nincs kitől félni, kicsim! Nagyon vigyázz a kisöcsédre!", majd kisiettek vele az ajtón és csak a piros, kék villogások távolodása tudatosította bennem, hogy soha vagy csak nagyon sokára láthatom őt viszont.  
     Alig öt perc múlva egy nő engem szólított és közölte, hogy indulunk a gyerek otthonba, amivel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy Thomasnak nem mondták ugyanezt.

     -Nem! Nehogy hozzám merészeljen érni! Sehová nem megyek amíg az öcsém nem jön velünk! - kiabáltam ellentmondást nem tűrő hangon és olyan kígyó szemekkel néztem a nőre, hogy szerintem még ő is megrémült. Kedvesen megsimított, amire én összehúztam magam, majd rám mosolygott.
     -Figyelj, Kristen, igaz? - Bólogattam. - Most szépen velem kell jönnöd, mert még sajnos nem tudlak egy helyre vinni mindkettőtöket, de ne félj, megígérem, hogy hamarosan találkoztok és együtt lehettek! Most csak egy rövid időre kell elválnotok! - Éreztem, hogy nem hihetek ennek a nőnek mégis tudtam, hogy nincs sok választásom. Könnyes szemekkel néztem Thomasra, aki még nálam is szomorúbb és riadtabb volt. Odabújtam hozzá, jó szorosan átöleltem és megígértem neki, hogy pár nap és találkozunk... Abból a pár napból ..nyolc év lett. 

-

     Elég nehéz volt összeszednem magam, miután letettem a telefont és előkerestem a cigimet. A könnyeimet törölgettem és a felszálló gépeket bámultam. Azon gondolkoztam, hogy ha Thomas tényleg meg van, egyáltalán emlékezni fog rám? Vajon hogy tűnt el és végül mi alapján találtak rá?  Rengeteg kérdésem volt, amire azt az ígéretet kaptam, hogy személyesen megválaszolják. Ez volt az egyetlen mentsváram. El sem tudtam képzelni, hogy mit jelenthet az, hogy csak két hét múlva érkezik haza..mert most hol lehet? Rápillantottam az órámra és észrevettem, hogy már nem negyed, hanem lassan fél órája ácsorgok idekint és Bill már biztosan ki van akadva, hogy ennyire elidőztem. Besiettem és minden erőmmel azon voltam, hogy rátaláljak arra az átkozott Chanel üzletre. Már bolyongtam egy öt perce, amikor megláttam a perifériámban Billt integetni. "Hálaistennek." 
     A felszállás elég könnyedén ment az elsőhöz képest, azt leszámítva, hogy még Bill egy egyszemélyes fotelt kapott, mi tőle kicsit távolabb, egy egymás mellett lévőt. Amikor Nicole ezt megtudta, a többi utason átesve kiabált egy stewardess-nek. 

     -Elnézést, bocsánat! Hahó! - bukott fel valakinek a csomagjában. 

     -Kérem, hölgyem! Segítene? - Akadt rá egy csinos légiutaskísérő lányra, aki szerintem sokkal nem volt öregebb nálam. Nicole bukdácsolva visszajött hozzánk és rámutatott a felosztásra.

     -Ez így nem jó! Megkérhetném, hogy a férjem mellé ültessen, mert én nem utazok végig tizenkét órát, ezzel a nővel! -Mutatott itt rám, amit elég sértőnek éreztem. "Mi az, hogy nem utazik mellettem?! Látom rajta, hogy majd kiesik a szeme amikor meglát, de azért nem akar velem tizenkét órát eltölteni? Vicc. Mondjuk benne lennék a tizenkét órában, csak nem itt és nem a főnökömtől húsz centire.."

     -Hölgyem, sajnos nem tudok ez ellen mit tenni, mivel a jegyük ide szól és az utastér további része már szintén foglalt. Esetleg cseréljen helyet Önnel a hölgy! - Ennek a kijelentésnek Bill vetett véget, mivel ő nem ül az ablak mellé, így maradnunk kellett együtt. Nicole durcásan bevetődött a fotelbe és felvette a szemtakarót.

     -Jó éjszakát! - mormolta dühösen és összefont karokkal tettetett alvást, mintha képes lenne végig aludni az egész repülést. A gép felszállt, amit ő továbbra is nagyon jól viselt, a szerepjáték kedvéért. 

     -Most már elég lesz Miss Wilson..felszálltunk.. nem kell úgy tennie, mintha meg sem hatotta volna! -súgtam oda neki, mire ő a vállát rántva arrébb fordult.
      Olyan jót szórakoztam rajta.. Annyira édes volt ilyen sértődötten, de pontosan tudtam, hogy nem azért nem akar mellém ülni,mert nem bír ki velem ennyi időt, hanem mert nagyon kíváncsi az a kis szűk látókörű,heteró agya, arra, hogy milyen egy lánnyal szexelni. Annyira kíváncsi, hogy félne elcsábulni...