Tiltott gyümölcs

2.RÉSZ 2.fejezet

-KRISTEN- 

     Mikor állami gondozottá váltam, úgy éreztem, hogy minden napom egy kudarc. Sohasem hallgatott meg senki, nem volt kire támaszkodnom, és az egészben a legszörnyűbb, hogy tudtam, amint kikerülök, fel kell találnom valahogy magam. Nem volt pénzem, nem volt hol laknom és amikor már egy pár napja az utcán tengődtem, rávettem magam, hogy visszatérjek a szülőházamba. Igaz a házban sem tudtam fél óránál tovább meglenni, ezért alakítottam ki a garázst. Egész otthonos lett és élhető, de munka és kereset nélkül, sivárrá vált és szegényessé.           Bill egy autómosóban talált rám, ahová szánalomból vettek fel és meghallotta, ahogy szakmai tanácsokat osztogatok egy vendégnek. Itt kezdődött a valódi életem, ami nélkülözés és mérgező családi háttér nélkül valósulhatott meg. Hogy mit éreztem amikor rátaláltam Riley-ra és megtudtam, hogy az utcán él? Mintha valaki visszarepített volna a múltba, amikor lehet, hogy még nekem is eszembe jutott volna az öngyilkosság. Éreztem a magányát és tudtam, hogyha akkor, ott nekem is segített volna valaki, örökké hálás lettem volna neki.

     Csendes volt és visszafogott, de már-már annyira, hogy kezdett az őrületbe kergetni vele. Ha kérdeztem valamit bólogatott, ha pedig mesélni próbáltam csak némán hallgatott. Volt benne valami különleges és megfoghatatlan. Amikor a korlátról visszafordult és megpillantottam, olyan érzés fogott el, mintha ismerném valahonnan. Leírhatatlanul gyönyörű, szinte már átlátszó kék szeme volt, amit óriási pillák kereteztek. A bőre fehér volt, mint a fal, de az izgalomtól állandóan elvörösödött.
     Egy szót sem szólt hozzám az autóban. Csak gubbasztott mellettem az anyósülésen és hosszan bámult ki az ablakon.
     -És mikor érkeztél a városba? - kérdeztem lazán, mintha nem égnék a vágytól, hogy megtudjam. Lassan felém fordította a fejét és az ujját rágva válaszolt.
     -Körülbelül egy hete. - És ennyi. Se egy magyarázat, se egy kifejtett válasz, semmi. Lehet azt gondolta, hogy ennél többre úgysem lehetek kíváncsi.
     Befordultam az udvarra és leparkoltam a garázs elé, majd amikor leállítottam a motort, elaludtak a fények az utastérben és Riley hadonászni kezdett.
     -Ne! Engedj ki, most! Kérlek, engedj már ki! - Kiabált, mintha elraboltam volna, vagy éppen meg akarnám ölni.
     -Hé, nyugi! Basszus, nem foglak bántani! - Szálltam ki és emeltem fel a kezeimet előtte. Addigra már ő is kivergődött és hevesen forgott körbe, hogy felmérje a terepet.
     -Látod? Nincs semmi gáz, csak haza hoztalak, nem valami elhagyatott kivégzőhelyre! - Próbáltam rámosolyogni, de ahogy eddig, most se vette a lapot. Levegőért kapkodott és próbálta szemrevételezni az udvart, a nagy üres házat és a garázst, amit időközben kinyitottam.
     -Gyere csak be! Igaz, hogy csak egy ágy van, de ha gondolod én majd alszok máshol!
     -Nem kell. - Szólalt meg végre és nézelődni kezdett a szobámban. Így az otthoni fényekben még inkább felmérhettem. Továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy olyan ismerős nekem. Hosszú, ezüst színű haja, állandóan takarta az arcát, amit sokszor fogdosott és fésülgetett a kezével. Látszott hogy rendszeresen rágja a körmét és hogy nem preferálja annyira a nőies megjelenést. Tulajdonképpen, a szerintem vékony testét, hatalmas zsákokba bújtatta, ami nem volt túl megszokott ennyire szép lányoknál.
     Előre siettem, hogy megigazítsam az ágyat, meg felkaptam a mosatlant. Az üres sörös üvegek száma eddig fel sem tűnt, ahogy a felgyülemlett cigi csikkek sem a hamutálban.
     -Köszönöm! - Nézett rám a tincsei mögül, ami egyszerre volt rémisztő és angyali. A hangja mélyebb tónusú volt, de mégis kellemes és nyugodt.
Pár percre lefagytam, de próbáltam minden figyelmemet összeszedni.
     -Ne köszönd, én is voltam már ilyen helyzetben. -A tekintetemet kereste és levette azt az óriási farmerdzsekijét. Mivel nem válaszolt, kezdtem tényleg úgy érezni magam, mintha egyedül lennék itthon.
     -Ne haragudj, nincs váltás ágyneműm, de lehúzhatom, ha zavar! - próbáltam szabadkozni, de úgy tűnik teljesen felesleges volt, mivel a reakciója nem változott.
     -Nem kell, köszi, jó lesz így is! - Ült le az ágyam szélére és letette a földre a kabátját.
     -Ó, basszus ne tedd le, baromi nagy kosz van.. - de amikor megfogtam a kabátot mindent megértettem. A ruhái koszosak voltak, ami totál zavarba hozta.
     -Figyelj, megmutatom a zuhanyzót, letusolhatsz és átmegyek addig a másik házba amíg vetkőzöl, meg lefürdesz! Van itt valami nagy pólóm is, amiben aludhatsz! Dobd csak le a ruháidat, majd kimosom! - hadartam és oda adtam neki egy pólót a komódból. Szótlanul követett a zuhanyzóig, ahol figyelmeztettem, hogy nincs meleg víz, de erre sem tett semmiféle megjegyzést csak újfent megköszönte. Ahogy ígértem, átmentem, és egy pillanatig sem jutott eszembe leskelődni, amivel még saját magamat is megleptem.
     "Volt valami különös érzésem. Itt van ez a lány egyedül, magányosan, mindenféle támogatás nélkül és én anélkül, hogy bármit is tudnék róla, befogadom. És ha ez nem lenne elég, még az ágyamat is megosztom vele, ami nekem szent és sérthetetlen. Amióta itt élek, soha senki sem aludt még nálam, és ezzel a jó szokásommal nem is nagyon akartam felhagyni. De mit csináljak? Nem én akartam szemtanúja lenni egy öngyilkossági kísérletnek! Nem is akartam a híd felé menni! Sőt, a terveim alapján, csak Billhez autóztam volna el a motoromért,erre a nyakamba szakadt egy homeless csaj!"
     Már tíz perce köröztem a ház előtt, amikor úgy éreztem, hogy elég időt adtam neki, hogy elkészüljön, ezért visszamentem. Megzörgettem a garázs ajtót, de nem jött válasz. Berontottam, ő pedig összerándult az ágyamon. Magasan az orrára húzta a paplant. 
     -Bocsi, ne haragudj, csak nem hallottalak és féltem, hogy valami baj van.. - Szelíden nézett és leengedte a paplant. Körbenéztem és tudtam, hogy sehová sem tudok lefeküdni, ezért a hajamat vakargatva az ajtó felé indultam. 
     -Akkor, jóéjt! Holnap jövök és kitalálunk együtt valamit! - Ígértem neki, de úgy tűnt, hogy kétségbeesik a kijelentésemtől. Feszülten figyelt és mozgolódni kezdett.
     -Itt hagysz? 
     -Hát gondoltam hagylak aludni, én meg majd átmegyek a házba.
     -Kérlek maradj itt! Nem szeretnék egyedül lenni. -A szeme csillogni kezdett, majd megveregette maga mellett az ágyat, hogy mellé feküdjek. 
     -Rendben, akkor maradok. -Levettem a ruháimat, csak egy pólót hagytam magamon és befeküdtem mellé. Miközben a plafont bámultam még nem is sejtettem, hogy életem egyik legszörnyűbb éjszakáját fogom átélni. Másfél, két óránként próbáltam csitítgatni, mert egyfolytában kiabálni kezdett. Sírt és reszketett, ami totálisan megviselt. Egyszer vízért, majd zsepiért rohantam, de olyan is volt, hogy órákig csak ült mellettem és előre bámult. 
     Már reggeledett, amikor elaludhatott és lerugta magáról a paplant. Lassan átkarolt, a combjait rám rakta, és én megpillanthattam a hegeket a testén. A lábait rószaszín vonalak szántották át, de felfedeztem frissebb, vörösebb csíkokat is. 
     "Szegény lány. Tényleg lehetett ennyire mélyen, hogy ezt tegye magával? Én olyanokon stresszelek, hogy felmondtam a műhelyben,vagy hogy átbaszta a fejemet Nicole, ő pedig ki tudja mióta próbál életben maradni, most pedig csodálkozok, hogy rémálmai vannak? Meglep, hogy percenként sír, ordít vagy forgolódik?"
     Elhatároztam, hogy reggel már tényleg megpróbálok beszélni vele, hátha oldottabb lesz. Keresek neki valami munkát és ha más nincs, vigyázok rá, amíg nem talál valamit. Egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy segítsek, mert ha valakinek valami ennyire fáj, azt nem tudja végig csinálni egyedül. Én meg majd állást válallok újra a Jhonny's-ba, úgyis hiányolták már a brilliáns személyiségemet.