Tiltott gyümölcs

2.RÉSZ 1.fejezet

-RILEY-

     "Vajon hány métert kellene zuhannom, hogy meghaljak? Mi van ha csak a karomat vagy a lábamat töröm el? Az nem nyújtana elég vigaszt a fájdalmaimra." 
     A sötétség úgy ölelt körbe, akár egy óriási lepel, ami szépen lassan nehezedett csak rám, hogy végre megfojtson. Csípős, hideg szél fújt, amitől éreztem, hogy ég az arcom, miközben Atlanta felhőkarcolóit bámultam, üres tekintettel. A kedvenc, fekete Vans cipőm széle már kezdett lemorzsolódni, ahogyan próbáltam egyensúlyozni a labilis hídszegélyen. 
     "Anya? Sajnálom, de csak melletted lelnék vigaszra. Ne haragudj rám!" Suttogtam és éreztem ahogy csúszik a kezem a korláton, ami nagyon hideg volt és vastag. Már nem kellett sok, hogy meginduljon a testem, amikor felfigyeltem egy hangra magam mögött. 
     -Szia! -hallottam, majd az izmaim összerándultak és újra megragadták a korlátot. Ijedtemben erős zihálásban törtem ki és a mélybe zuhanó kavicsokat kezdtem bámulni. A fejemet lassan hátra fordítottam, de eszem ágában sem volt visszamászni. 
     -Menj innen! -pirítottam rá az idegenre mogorván, majd eljátszottam újra a gondolattal, hogy levetem magam a mélybe. 
     -Nem akarsz enni valamit? Őszintén? Éhen halok, de így egyedül elég szar lenne kajálni. -Összezavarodtam ettől a nemtörődömségtől, viszont egyre inkább foglalkoztatott, hogy ki az az őrült, akit ennyire hidegen hagy amit tenni készülök. Újra csúszni kezdtek az ujjaim, de éreztem, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy fent maradjak. A tüdőmbe koszos, városi füst és olajszag passzírozódott, ami félelmet keltett bennem. "Ha most tényleg leugrok, ez lesz az utolsó amit érzek, nem pedig édesanyám édes illata."A gyomrom több napja hangosan korgott, hisz semmit sem ettem, mióta megérkeztem ide. A szemem alatt méretes karikák tátongtak és már kezdtem teljesen elgyengülni, az utcai élettől. Valahogy a vacsora gondolata bekapcsolt bennem egy túlélő ösztönt, amit már jó pár hónapja nem éreztem. 
     -Na szólalj már meg! Éhes vagy, vagy nem? Mert ha nem, akár itt is hagyhatlak, de én biztos nem hagynám ki azt a palacsintázót, ahová indultam! -mondta a lány unott hangon és hallottam, hogy fel alá járkál. 
     -Palacsinta? Hajnalban? -kontráztam. 
     -Ki mondta, hogy a palacsinta csak reggel ehető? Ne viccelj, gyere menjünk! - hadarta, majd a kezét a vállamra tette. A testem beleremegett az érintésébe és a karjaim megfeszültek. Az alattam lévő autóutat figyeltem és a cipőm orrát, ahogy egyre beljebb húzom. Még vetettem egy utolsó pillantást a városra, majd lenéztem a mélybe és elkezdtem hátra dőlni. A lány megfogta a vállaimat, áttettem a lábaimat a korláton és felé fordultam. Magas volt és vékony, széles állkapocs csonttal. A szeme színét nem láttam, de kedvesen mosolygott rám, ami megnyugtatott. 
     -Nem vagy semmi! -nevetett fel és segített kiegyenesedni. Bőrdzsekit viselt és szaggatott farmert, ami a rövid, férfias frizurájával olyan motoros alkoholista szerű fazonná tette. A híd másik végébe intett, aminek a következtében egy fekete autó elhajtott onnan. Leporoltam a nadrágomat, szorosabbra húztam magamon a kabátot és a betonra szegeztem a tekintetemet. 
     -Indulhatunk? Itt van nem messze, csak tíz perc séta! - mondta magabiztosan és én csendben elindultam abba az irányba, amerre bökött. Nagyjából öt perce sétálhattunk némán, egymástól kicsit távolabb, amikor sírni kezdtem. Próbáltam takargatni az arcomat, de sosem voltam túl jó színész. Azt hiszem leesett az a bizonyos kő a vállamról, most, hogy már normális talaj volt a lábam alatt és tudtam, hogy nem vethetek véget az életemnek bármelyik pillanatban. 
     -Nem vagyok teljesen normális, hogy egy idegennel sétálgatok hajnalban. - Pusmogtam az orrom alatt, ami úgy tűnt, hogy nagyon jól elszórakoztatja.
     -Nem hittem, hogy ennyire ijesztőnek találsz, de legyen! -fordult felém és a szemeimet kereste. 
     -Kristen, szia! -nyújtotta felém a lapát méretű kezét és várta, hogy megrázzam. A mosolya egész meggyőzően hatott, de még mindig volt bennem egy kis tartózkodás. Majd amikor már a szemeit forgatta, beadtam a derekam. 
     -Riley Robinson, örültem! - Fogtam meg a kezét, ami annyira erős volt és érdes. Látszott, hogy kétkezi munkát végezhet. 
     -Te sosem mosolyogsz? - Viccelődött, de nem éreztem, hogy mosolyognom kéne egy ilyen zűrös esemény után. Sosem voltam az a bájos kislány, akinek mások hittek. Egyszerűen a mosolygás egy olyan nehéz feladat volt nekem, mint másnak az, hogy nemet mondjon, akár arra is amit nem akar.
     -Nem szokásom. 
     -Értem, hát akkor maradj ilyen morcos, nekem így is jó! - Csapta össze a tenyerét, majd rámutatott a sarkon lévő épületre. Nem ismertem még jól a várost, hiszen nem volt időm nézelődni a sok munka keresés közben. Így fel sem tűnt, hogy az éjszakai fények mennyire megszépítik még az átlagos utcákat is. Hamar odaértünk és beültünk egy hangulatos kis szegletébe a bódénak. Csupa ablak volt, aminek a szélén végig pultok és magas bár székek álltak. A lány, akire az éjszakai műszak jutott, hangos volt és egy szétfoszlott, undorító rágón nyammogott. 
     -Mit hozhatok? -kérdezte flegmán és miközben Kristen kikérte a palacsintát, a szemét forgatva bámulta a falra felfüggesztett tévét. Egy bizonyos dolog egyre inkább aggasztott, ezért azt éreztem, hogy el kell mennem innen. Felálltam a székből, hogy meginduljak, de Kristen megragadott.
     -Hé, hahó! Hova mész? Még nem is ettünk! -Tartott vissza és sajnálkozva nézett rám. 
     -Én, sajnálom, de nem maradhatok, mert haza kell mennem, meg egyébként sem vagyok már éhes!
     -Ugye ez most nem komoly? Még a szakadékból is hallottam volna a korgó gyomrodat! Ülj vissza légyszi! - Kérlelt, de én nagyon szégyelltem magam.
     -Figyelj, én nem tudom ezt kifizetni.. -Süllyedtem el szégyenemben, de mikor vártam, hogy felháborodjon és elküldjön, megjött a palacsintánk. A pincérnő elénk rakott egy-egy papírtányért, amin étel volt és ezt akkor és ott mindennél többre értékeltem.
     -Ne hülyéskedj, én fizetem! Ne aggódj már ilyeneken! Valószínű új vagy még a városba, nincs melód, pénzed. Én sem voltam mindig a legjobb passzban! - Zárta le a témát gyorsan és enni kezdett. Az első harapás vérré vált bennem és láttam, ahogy remeg a kezem, már annyira éhes voltam. Pár perc alatt felfaltam és elégedetten néztem Kristennre.
     -Köszönöm! Nagyon finom volt!
     -Én mondtam! - mosolygott és a száját törölgette.
     -Egyébként merre laksz? Szívesen hazakísérlek! Biztos elfáradtál már. Nem lehetett könnyű napod. - "Most mit mondjak neki? Hogy az utcán élek, mert elmenekültem a szülővárosomból? Hogy nem ettem több napja, benzinkutak mosdójában tisztálkodok és két pólót váltogatok egy hete? Nem lehetek ennyire szánalmas!" Észre sem vettem, hogy az arcom ugyanolyan letörtté válik, mint két perce, így bele kerültem egy ördögi körbe, ahonnan nem volt menekvés. Kristen elképedve nézett rám és hüledezni kezdett.
     -Nincs hol aludnod?! Na ne! Gyere, nálam aludhatsz! -Húzott magával és előkapta a mobilját.
     -Haver! Kérlek visszahoznád az autót? Igen, jó ha áthajtasz a hídon. Parkold csak le. Kösz! Örök hálám! - tette le és húzott tovább magával, anélkül, hogy szóhoz jutnék. 
     -De, én nem mehetek! Kérlek, csak hagyj, majd megoldom valahogy!- erősködtem, de úgy tűnt, hiába. A lány, akit egy órája ismerhettem többet tett értem, mint bárki más közel egy hete. Bár tartottam tőle, tudtam, hogy nem lesz baj és legalább egy olyan helyen alhatok, ahol nem bánthat senki.