Tiltott gyümölcs

2.RÉSZ 5.fejezet

-KRISTEN-

     Bármit megadtam volna azért, hogy valaki más intézze helyettem a gyámüggyel való találkozást. A szürke, komor falak, és szigorú arcok eszembe juttatták, hogy milyen borzasztó volt az a sok év, amit itt töltöttem, állami körülmények között. Hiába próbáltam kiöltözni és felvenni a diplomatikus arcomat, a gyomromban lévő pillangók nem nyugodtak.

     Nagyon vártam már, hogy megpillanthassam Thomast, de a rettegés sem hagyott nyugodni, hogy mi van ha elutasít, vagy nem ismer fel. Az épület leginkább egy iroda és orvosi rendelő keveréke volt, sok meggyötört emberrel. Mindenhol erejüket és életkedvüket vesztett alkalmazottak ültek a pultok mögött és kiabáltak a vonalas telefonba. Akár egy kórus, úgy szólt a hely. Míg egyesek az előbb említett diszpécser szerepet játszották, velük párhuzamosan ajtók csapódtak és papírlapok susogtak, amikre aláírások kerültek. Innen csak vinni lehetett a gyerekeket, de biztos vagyok benne, hogy ahová árvákat hoztak, az még sivárabb hely lehetett.
     -Kristen Ellwood? - szólított egy kedves hölgy, akivel már az itt létem óta szemeztem, hogy hátha őt fogom ki. Oda siettem a pulthoz és készséggel vártam.
     -Kérem itt írja alá. - bökött rá egy nyilatkozatra a tollával, amit még végigolvasni sem engedett, ezért gyorsan átfutottam és végül aláírtam. Amit láttam az annyi, hogy beleegyezek a találkozásba és vállalom a kilépő költségeket amit Thommy után kell fizetni, függetlenül attól, hogy ki viszi el. Majd leültettek, hogy várjak, amíg a szociális munkás meg nem érkezik. El sem tudtam képzelni, hogy majd egyedül vagy már az öcsémmel jön, vagy, hogy egyáltalán meddig fog tartani, hogy haza vihessem. Napoknak tűnt az a másfél óra, amit tűkön ülve vártam végig. Cigizni nem mertem kimenni, nehogy lecsússzak valamiről, pedig eléggé ideges voltam. Majd egyszer csak megjelent Anna Parker, akivel volt szerencsém telefonon is beszelni, és behívott az egyik ajtó mögé.

     "Vajon ugyanolyan világos barna még a haja? És a szeme? Kiskorában inkább volt kék, mint zöld, de lehet, hogy mostanra már teljesen más szempár nézne vissza rám,könnyek és kétségbeesés nélkül. Lehet,hogy rideg lesz és ismeretlen és olyan távoli, hogy nem tudom majd szeretni. "

     Egy pillanatra megtorpant előttem a hölgy és felém fordította megkomolyodott arcát.
     -Akkor amit aláírt, hogy minden anyagi háttérrel rendelkezik a kisfiú ellátásához, megfelel a valóságnak, igaz? - "Jó tudni, hogy ez is oda volt írva, de tulajdonképpen igen, mindenem megvan, kivéve egy üres ágyat, amit ugye annyival meg lehet oldani, hogy kint alszok a kocsiban."
     -Igen, persze! - bólogattam hevesen, épp úgy, ahogy a szívem is kalimpált.
     Hát ez a pillanat is eljött. Amint kinyílik az ajtó, megláthatom végre őt, már szinte kamaszként, nem tudva, hogy kik és milyen hatással voltak rá. Viszont az ajtón túl nem várt rám senki, csak egy iroda. Anna látta a kétségbeesést az arcomon, ezért kihúzta nekem a széket.
     -Mielőtt találkoznál vele, meg kell beszelnünk pár dolgot. Már bocsánat, gond, hogyha tegezlek?
     -Nincs belőle gond. Hallgatlak!- Néztem feszülten, ahogy velem szemben helyet foglal és belekezd. Megköszörülte a torkát, és levette a szemüvegét, hogy komolyabbnak tűnjön.
     -Először is köszönöm, hogy eljöttél. Sajnos sokan ígérik meg, hogy jönnek, aztán mégsem jelennek meg, a gyerekek pedig vissza kerülnek a rendszerbe. - Csak bólogattam és pörgött az agyam, hogy vajon ki lehet egy ekkora rohadék, hogy ilyet tesz egy kisgyerekkel?!
     -Thomas Ellwoodot pontosan két hete találtuk meg Kanadában egy kórházban. Egyenlőre tisztázatlan okok miatt, annyit tudunk, hogy nagy valószínűséggel valamilyen műtétre készítették fel, amikor is a rendszerünkbe értesítés érkezett a hollétéről. -Eddig azt hittem, hogy csak filmekben létezik olyan, hogy az ember körül megszűnik a világ és kicsit megfeledkezik arról, hogy hol is van, de biztosíthatom, hogy ez a valóságban is megtörténhet. Azt hittem megfulladok és, éreztem ahogy az iroda egyre kisebbé zsugorodik körülöttem. Annát ez egy cseppet sem zavarta, hiszen töretlenül folytatta a monológot. 
     -A nevelőszülők biztosítottak bennünket a fiú biztonságáról, majd a tudtunk nélkül kivitték őt az országból, ami persze bűncselekmény és a rendőrök már keresik őket. -Az öklömmel az asztalra csaptam, mert képtelen voltam kezelni az indulataimat. 
     -Elrabolták az öcsémet?! - Vártam a választ, de tudtam, hogy olyat úgysem fog mondani, amit ne mondott volna már ki. 
     -Tulajdonképpen igen, és száz szerencse, hogy kórházba került, mert így bekerült a rendszerbe a neve és érte tudtunk menni. -Körbefonta maga előtt a karját és a székébe hátradőlve folytatta, amíg engem megbaszott az ideg. Felpattantam a székből és le-fel járkáltam, hogy egy kicsit lenyugodjak. 
     -Jó és mikor láthatom? - túrtam a  hajamba és lekaptam a kabátomat is, mert már mindenem izzadt. Anna higgadtan figyelt és próbált tárgyilagos maradni. 
     -Még ma, de fel kellett készítselek a háttérinfókkal.
     -Látni akarom! Most! - szögeztem le és megindultam az ajtó felé, de megállított és megfogta a vállamat. Vettem két mély levegőt és megfordultam.
     -Figyelj, lehet, hogy nem lát szívesen majd. Az is elképzelhető, hogy fel sem ismer. Erre is felkészültél? Viszont ha téged választ, fel tudod rendesen nevelni? 
     -Sokat gondolkodtam és ezeket a kérdésköröket már mind átrágtam. A válaszom, egy határozott igen! Mehetnénk? - Sürgettem és kinyitottam az ajtót, mire ő bólintott.

     A fél épületet átsétáltunk, mire megérkeztünk az ominózus helyre. A gyomrom a torkomig ugrott, a homlokomról folyt a víz és ha valaki megkérdezte volna, hogy hívnak, valószínűleg meg sem szólaltam volna, annyira kattogott az agyam. 
     -Készen állsz? - állt meg előttem Anna, majd a heves bólogatásomra, kinyitott előttem egy újabb ajtót, ami mögött már nagyon reméltem, hogy Thomas fog várni. 
     A szoba ahová érkeztünk szöges ellentéte volt az előzőnek, hiszen itt már semmi jele sem látszott annak, hogy a gyámhivatalba lennék. Az ablakban virágok, a falak krémszínűek voltak- leginkább egy idősek otthonához hasonlított. Fotelek és egy nagyobb kanapé színesítette a szobát, aminek a háttámlájáról kikandikált egy világos barna, szinte már szőke fiú haja. Úgy kellett belökni a szobába, aminek a zajára a fiú felpattant és felénk fordult. Hihetetlen pillant volt ez. Talán nem is tudok mondani még egy ilyen érzést, amit ott, akkor éreztem. Megláttam Thommyt, ennyi év után és örömömre szinte alig változott külsőre. Dermedten figyeltem minden egyes mozzanatát és kizártam minden mást. Farmer volt rajta és egy elegáns, galléros rövid ujjú, amiről sugárzott, hogy a nevelőszülei eléggé tele voltak. De az arca, az töretlenül angyali volt és tisztelettudó. A szemei kékek voltak és melegek, a haja viszont hosszabbra volt hagyva, amit furcsálltam, mert mindig rövidre nyírtan szerette. 
     -Szia, zavarhatunk? - Hallottam meg Anna hangját, ahogy közeledik felé. Thommy megszeppenve bólogatott és rám villantotta a tekintetét. A csontomig hatolt a pillantása és kissé meghátráltam, mert féltem, hogy a legrosszabb történik velem. 
     -Tudod, hogy kit hoztam ma magammal? - Puhatolózott Anna, hogy kiderítse, hogy rám ismer-e egyáltalán. Majd egy újabb mély pillantás után, határozottan bólintott egyet. 
     -Tudom, persze! A nővéremet! - Már majdnem fellelkesültem, de sajnos folytatta az ekkor már hozzám intézett szavait. 
     -Azt ígérted, hogy csak pár nap! - mutatott rám könnyes szemekkel, majd elfordult tőlem. A szívem majd meg szakadt és éreztem, ahogy az én arcomon is csorognak a könnyek. 
     "Szóval nem felejtette el. Még így nyolc év távlatában is tudja, hogy a testvére vagyok és, hogy elhagytam. Ami belőlem maradt, csupán egy csalódás, amin a mai napig nem tudta túltenni magát."