From The Inferno /Lalisa ff./ *BEFEJEZETT*

3. Fejezet

KILYAN

Pár másodpercig láttam Lisa emberi alakját. Annak hófehér sápadt bőre tökéletesen kiemelte csodás idomait. Sötétbarna szeme és derékig érő mogyoróbarna haja volt és szinte olyan vékony, mint a kisujjam.

- Naaa, most miért változtál vissza?

~ Fogalmam sincs miről beszélsz!

- Jó, oké. Én most elmegyek dolgozni.

~ Hajnali 4-kor? - néz rám kérdőn, én pedig villámsebességel az ébresztőórámra pillantok.

- Ja, nem. - vakartam meg kínomban a tarkom, majd visszadöltem az ágyamba és a plafont keztem szugerálni.

Perceknek tűnő órákig beszélgettünk a semmiről. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egyre erősebb fény szűrődik át a redőnyön, majd pár perc múlva nővérem hangját hallottam, ahogy jön kelteni. Gyorsan elköszöntünk Lisával egymástól, majd el is tűnt. Egyre közelebbről hallottam a lépteket a szobám felé. Behunytam szemem és alvást színleltem.

- Jó reggelt! - nyitott be halkan Angelita.

Továbbra is alvást színleltem, egyre közelebb jött hozzám és lehuppant mellém.

- Kilyaaan, ha nem kelsz fel, akkor megnyalom a füled. - suttogott egyenesen a fülembe.

- Jó reggelt! - színleltem, hogy most ébredtem.

- Szia öcsi. Most egy ideig együtt leszünk. Kaptam egy hét szabadságot.

- Hisz ez nagyszerű! - öleltem magamhoz. De közben el is gondolkodtam. Ha null huszonnégyben itthon van, akkor nem találkozok Lisával.

- Készítettem reggelire melegszendvicset, öltözz fel, gyere ki, utána nyomás dolgozni.

- Rendben.

Angelita kiment, majd magamra kaptam egy egyszerűbb ruhaszettet. Egy piros póló és egy terepmintás nadrág. Kimentem, majd Angelita kérdezgetni kezdett.

- És, hogy vagy mostanában?

- Jól. - nagyon fájt, hogy hazudok a tulajdon nővéremnek, de nem tehetek mást. Miután anya és apa magunkra hagyott minket, nagyon szétestem. Beköltöztünk nagymamám régi lakásába, Angie általában kinn alszik a nappaliban, mert nem sokat van itthon én meg megkaptam a szobát. De, ha mindketten itthon vagyunk, és ha bármelyikünk egyedül érzi magát általában összebújunk.

- Nagyon is jól ismerlek. Ne hazudj, látom, hogy valami nincs rendben.

- Majd elmondom. - mosolyogtam rá.

- Miért nem mondtad el eddig?

- Mert... mert te dolgozol, mint a gép és nem akartam, hogy én is leterheljelek.

- Kis butus. Az öcsém vagy. Soha nem terhelsz le, rád mindig van időm.

- Aha, csak tudom, hogy te is ugyanúgy alapozót használsz, mint én és baromi fáradt vagy.

- De te annál is fontosabb vagy, hogy kialudjam magam. Hiszen a tesóm vagy. Szóval? Mi történt?

- Majd elmondom. Most rohanok. Szia. - felkaptam a táskámat és rohamsebességben hívtam a liftet.

Szerencsére a közelben van a buszmegálló így nem kell sokat sétálni. Csak néha 5 perccel korábban megy el a busz. És akkor várhatok egy órát a következőre. De most pontosan elértem, és bedugtam a fülhallgatómat. Út közben nem létezik jobb társ a zenénél.

Az órámra nézek a gyorskajálda előtt. 7:45. Bassza meg. Korán érkeztem. Na mindegy. Essünk túl rajta.

Beléptem, hátra sétáltam egy kisebb öltöző féleségbe, ahol ledobtam a táskám és felvettem az egyenkötényt.

- Szia bozont! Látom még nem döglöttél meg. Pedig kéne. - támadott le a nyárimunkás csapatom.

Nem válaszoltam csak kinyitottam a kis szekrényem, az időközben előkotort kulccsal és bevágtam oda a táskám.

Azon gondolkoztam, hogy mit csinálhat most Lisa.