From The Inferno /Lalisa ff./ *BEFEJEZETT*

47. Fejezet

LISA

-  Hyo annyi mindenben segített nekem. Ha nem lenne, valószínűleg már nem is élnek. Az a jármű már elcsapott volna vagy akármi. Ha ő ennyi mindent tett értem, tartozok annyival, hogy én is megvédem. Nem kell lenézni csak azért, mert 16 éves vagyok. Ha akarok igenis erős vagyok, márpedig Hyoert mindent meg fogok tenni!

Tessék?! Ezt most nem gondolhatja komolyan. Mindenki arcára meglepettség ült ki. Pár másodpercig meg se tudtunk szólalni. Végül a királynő törte meg a csendet.

- Biztos, hogy nem! Én csak a kötelességemet tettem. Te a védencem vagy, én pedig az őrangyalod. Ez a dolgom. Hogy megvédjelek, amitől csak tudlak.

- Kilyan, esélyed sincs egy természetfeletti lénnyel szemben. - vette át a szót Yvette és ezzel pontot is tett a vita végére. Mindenki csak helyeslően bólogatott és végül Kil is belátta, hogy igazunk van.

Én és Kilyan együtt töltöttük a maradék délutánt, ahogy azt a Hyo-Angie páros is tette.
A ház Yvettere volt bízva.

A kis utcácskákban kézenfogva sétálgattunk. A Nap éppen készül hátra hagyni egy újabb napot a sok közül. A színkavalkádban úszó felhők, mintha azt üzenték volna: Szia, nemsokára újra találkozunk. Addig várj rám türelemmel.
Kilyan még mindig azt ecsetelte, hogy miért nem fair, hogy ő nem segíthet a nővérén. Nem tudtam a szavainak jelentésére koncentrálni, csak arra, hogy talán most hallom utoljára a hangját. Talán most fogom utoljára puha kezeit is. Emlékszem, amikor először változtam át előtte, amikor aludt. Olyan édes volt. Akkor azt kívántam, bár minden nap láthatnám, ahogy alszik. Ez a kívánság valóra vált, de talán más nem fog. És ez ellen nem lehet mit tenni, bele kell törődni.

A délután olyan gyorsan elment. Az 5 óra, szinte 5 percnek tűnt. A város már esti fényeiben pompázott és a zsebemben lévő telefonom folyamatosan rezgett, ezzel jelezve: Mennem kell. Egy hosszú búcsúcsók után könnyes szemekkel váltam el páromtól és indultam meg Jackson felé.

- Felkészültél? - bizonytalanul bólintottam - A kaput megnyitottuk, amely segítségével egy napra visszatérhetsz. Menjünk! - ölelt át és az ismerős gyermekkori városban találtam magam. Ez a hely semmit sem változott mióta elmentem. Szinte még a kövek is ugyanúgy álltak.  Titokban azt reméltem, hogy Jenniék megtalálnak és megmentenek engem, de tudtam, hogy mindez csak álom. Jackson Lucifer elé vezetett.

- Ezt kéne felvinnem veled, ugye? - utalt rám az uralkodó lenézően.

- Igen.

Bár rosszallóan rázta a fejét, teljesítette Jacksonnak tett ígéretét. Tépett szárnyait kitárta és csapkodni kezdett vele. A levegő süvített mellettünk a gyorsaság miatt. Amint letett minket, indult is vissza a pokolba, hiszen neki nincs bejárása a mennybe - ahogy elvileg nekünk se, de mi legalább nem vagyunk kiátkozva -.

- És Ta-dam! Itt a kastély. - mutatott egy csodásan ragyogó aranyszínű épületre a körülbelül egyórás séta után. - Innen már a te dolgod. - sétált el a másik irányba, ezzel magamra hagyva engem egy idegen területen.

Fehér pulcsim kapucniját a fejemre tettem és így próbáltam besurranni az épületbe. A főbejáratot hamar megtaláltam, de túl sok őr figyelt, ezért inkább másik átjáró után kutattam, amit végül meg is leltem. Ahogy beléptem a kert felől nyíló ajtón teljesen más hangulata lett a nagy palotának. Visszafogott, letisztult dekoráció jellemezte. Rengeteg folyosó és szoba keresztezte egymást, ahogy egyre beljebb haladtam. 

- Lisa? - hallottam mögülem egy ismerős hangot.

- Yvette? - fordulok a hang irányába.

- Gyere be. - suttogta és behajtotta magunk mögött az ajtót. - Te mit keresel máris itt?

- Kicsit gyorsabban történtek a dolgok, mint gondoltam. De nyugi a királynőnek semmi baja nem lesz.

- Hogy is lenne bármi baja a mi kedves királynőnknek... - lökte be az ajtót Jackson és egy hirtelen mozdulattal leütötte Yvettet.