From The Inferno /Lalisa ff./ *BEFEJEZETT*

15. Fejezet

LISA

Lassan egy hét telt el azóta, hogy megtaláltam a levelet. Nem mertem senkinek sem mesélni róla, hisz nekem ott van Jackson, akivel boldog vagyok. Legalábbis annak kéne lennem. Mióta nincs itt Kilyan, minden este egy szöuli lakos életébe kerül. Ezzel bizonyítva magamnak, hogy nekem nem kell senki, a lányoknak, hogy én is még képes vagyok ölni és persze a legfontosabb, le tudom vezetni a feszültségem.

Most itt ülünk a lányokkal és míg ők óriási lelkesedéssel mesélik a tegnap este történteket, én arról próbálom meggyőzni magam, hogy ne öljem meg ma se Kellyt, akit az elmúlt héten véletlen megtaláltam. Legalábbis gondolom, hogy ő az a Kelly.

--------------

Bármennyire nem akartam, képtelen voltam nem Kelly szobája felé menni.
A lány egyedül volt a szobában. TVt nézett és közben chipset eszegetett. Ahogy megláttam eszembejutott minden, amit Kilyan mesélt róla és, hogy milyen állapotban volt a szakításuk után. Nem tudtam uralkodni a dühömön. Az elektromos berendezések megint megzavarodnak. Átsuhantam a szobám.
- Mit akarsz? - állt fel a fotelról és kezdett keresni a szobában.

A TV ijesztő hangokat kezd kibocsátani magából. A telihold fénye szépen megvilágította a szobát, így még paranormálisabbá téve a helyzetet. Áldozatom csuklójára megint ráteszem a megszokott szorításnyomokat. Ujjaim tűzben égnek, mikor hozzáérek a lány bőréhez. Alig egy-egy pillanatra láthatja csak az árnyam a gyorsaságom miatt. Segítségért kiáltana, de a sokk miatt nem hagyja el hang a száját. Csak némán, alig suttogva próbál segítséget hívni. Nem mintha segítene, ha kiabálna. Úgysincs senki a házban. Felszisszen, mikor perzselő érintésemet megérzi és próbálja elhúzni bőrét.

- Emlékszel az exedre? - suttogom sejtelmesen. Néhány perc néma csend után folytattam. - Tudod, akit megcsaltál. - természetesen még mindig nem tudott megszólalni. - Még így sem tudod? Hát ennyi fiút csaltál már meg? - suttogtam tovább cinikusan. Az asztalon heverő lapok közül egyet-egyet néha véletlen felgyújtottam, ahogy elsuhantam a kis szobában. - Tudod ő ennél ezerszer jobban szenvedett, hisz megbízott benned. - simítok végig a haján, még enyhén forró kezemmel, amitől néhány szál meggyulladt. Rémülve próbálta eloltani, ami sikerült is neki. Már rég a sarokba szorítottam így menekülő utat nem hagyva neki, ijesztgettem. Éles körmeimmel "simogattam" a lányt. A vére szinte rögtön kibuggyant. A szíve fölé közelítem ujjaim és egy szívet vágtam bele. Felszisszent és egy apróbb sikoj is elhagyta a száját. Nyelvem kissé kilógott ajkaim közül, annyira koncentráltam, bár ezt senki se láthatta. Még nem voltam kész a műalkotásommal. Az egészet áthúztam egy óriási X-szel, ezzel végezve művemmel. Elégedetten mosolyogtam, majd újra lángokat varázsoltam kezemre, amit szíve fölé helyeztem, ezzel súlyos égési sérülést okozva neki. Ismét végigsimítottam haján, azzal a különbséggel, hogy kezem lángokban állt. Ahogy ismételten próbálta eloltani, egyre hangosabban szisszent fel, főképp mikor elérte fejbőrét az égető érzés.

- Semh.. Semmit... Nem bántam meg. - sziszegte apró szünetet hagyva a szavak között. Hirtelen mozdulattól vezérelve szorítottam ökölbe a kezem és húztam be neki. A szája felszakadt és hiába próbálta letörölni, a sebből ömlött a vér. Bár a lány szinte már alig élt, én kínoztam az utolsó percekig.

Mikor már lassan elvérzett a lány, felfestettem a megszokott mintát a szoba közepére, majd miután egy utolsó pillantást vetettem művemre, visszamentem a pokolba és onnan néztem, ahogy a nap egyre magasabbra tör, ezzel leváltva a ragyogó teliholdat.