From The Inferno /Lalisa ff./ *BEFEJEZETT*

2. Fejezet

LISA

Egészen eddig azt hittem, ezt a fiút nem lesz könnyű rávenni az önbántalmazásra. De tévedtem.

Ahogy közelítette vállához az éles tárgyat, úgy nőtt egyre nagyobbra az ördögi mosoly az arcomon. Sokáig láttam a fájdalmat a szemében, de egyszercsak letette a pengét.

- Hülye vagyok én?! Inkább meg kéne neki mutatnom, hogy nélküle is ugyanolyan erős vagyok!

Woah, erre nem számítottam. Azt hittem elsírja magát vagy valami, de nem. Ő tényleg erős.

~ Nos, akkor bizonyítsd be, szedj fel valaki mást, ha azt hiszed kellesz bárkinek is. Naiv...

- Ahj, a francba is, igazad van! - csap az asztalra, amitől újra diadalom ittas mosoly szökik az arcomra.

~ Na látod! - nevetem el magam.

- De, akkor mégis mit tegyek? Te mit tennél a helyemben, ha? - mióta ilyen merész velem bármelyik ember is? Általában félnek tőlem. Tetszik a bátorsága.

~ Nem is tudom... - tettem úgy, mintha gondolkoznék. - De nem is kell, hiszen nem vagyok a helyedben! - mondatomra kétszeresére nőtt a fiú szeme, ami miatt nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Olyan édes... Mi? Nem! Egy ember nem lehet édes! Mi van, megzavarodtam?

Pár perc néma csend után úgy éreztem, meg szeretném jobban ismerni őt. Hisz végülis már több, mint két hete minden nap ide járok.

~ Amúgy ki is vagy te? - olyan meggondolatlanul jött ez a kérdés, hogy szinte még be se fejeztem, de megbántam.

- Kilyan. Kilyan Asano.

~ Ahaaa, szóval, azért van a "K" - jól van Lisa, igazi Sherlock vagy. Veregetem meg gondolatban a vállam.

- Ja, igen. - mosolyodik el. - Még régebben festettem. Azóta kevesebbszer is jönnek be a szobámba, mikor nővéremhez jön valaki. Jó ötlet, mi? - most tényleg egy ajtódekor miatt vár tőlem egekbe emelő dícsérést?

~ Nem rossz. - kezdtem el nézegetni a körmöm - amit ő nem is igazán láthatott, mert csak az árnyamat látja... még. - lehetne rosszabb is. - fűzöm hozzá egy kicsivel később.

- És te?

~ Mi én? - vágom rá rögtön.

- Hát... Tudod! - nem, nem tudom, nyögd már ki! - Hogy hívnak? Hány éves vagy? Ilyenek.

~ Jaa, hogy azt... - hogy lehetek ilyen hülye? Na, jó, mentsük a menthetőt! - Lisa vagyok. 1600 éves.

- Miii? - nyújtotta el jó hosszan a szót.
Na, ne, ezt megint elrontottam.

~ Mármint, úgy értem 16!

- Aahaaa... - na ezt jól elszúrtam. - Én most leszek 16.

~ Hát nem is gondoltalak többnek, ilyen "szörnyen nagy" problémákkal. - mutattam idézőjelet a levegőben, és megforgattam a szemem.

- Jól van, na! Azt ne mond, hogy neked mindig minden szuperül megy!

Nem akarok nagyképűskődni, pedig megtehetném.

~ Hát van néha ez, meg az, de hamar túllépek rajta.

- Na látod, akkor meg...?

Elkezdett az alváshoz készülődni. Ahhoz képest, hogy már vágni akarta magát, egyre jobban javul a helyzete, hisz már napok óta nem látom, hogy gyógyszereket szedne alváshoz.

~ Te hogyhogy nem félsz tőlem? - teszem fel a kérdést, amin már napok óta gondolkozom.

- Nem is tudom... Nem tűnsz túl ilyesztőnek, Lis. - Lis? Kikérem magamnak engem ne becézgess.

~ A nevem Lisa. És mi az, hogy nem vagyok ijesztő?! Nem elég ijesztő neked egy démon?

- De! Persze! De míg nem bántasz nem félek tőled.

~ Szóval ezt akarod? - vettem fel egy démoni testet, éles körmökkel, majd a fiú felé kezdtem közeledni, úgy, hogy alig pár centi maradt köztünk. Éles karmomat, pedig bőrére tettem és kicsit megnyomtam azt, de úgy, hogy ne essen baja. Láttam, hogy nagyon megrémült tőlem, szóval elértem a hatást, de furcsa módon még mindig nem ellenkezett. ~ Fura vagy... - vettem fel újra normális alakom. Én így nem tudok embereket bántani.

- Ezt te mondod... - suttogta maga elé, alig hallhatóan, de még pont ki tudom venni a szavakat.

Egyre lassabban és egyenletesebben kezdte venni a levegőt. És bármit mondtam is, nem reagált. Bealudhatott. Pár perc gondolkozás után... Na, jó, lehet volt az fél óra is, felvettem emberi alakom, az ágyához sétáltam és leguggoltam mellé.
Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, de egyszercsak elkezdte nyitogatni a szemét. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaváltoztam árnnyá, de úgy érzem késő. Meglátott.