Lost Control /SeongJoong/✔️

Második - Össze van törve

Seonghwa szsz.

-Wooyoung! Megjöttem! -kiabáltam fejemet az emelet felé fordítva. Hangom enyhén mérges volt, és egy pillanat erejéig talán még mérgesebb is lettem, mikor semmilyen választ nem hallottam tőle - hoztam kaját - megzörgettem a szatyrot a kezemben, erre a mondatra pedig már láttam egy bátortalan, fekete hajú fiút megjelenni a lépcső melletti ajtónál.

Megadóan megráztam a fejem és sarkon fordultam, majd kimentem a konyhába. Halkan reménykedtem abban hogy ő is lejön, és nem is kellett rá sokat várnom.

Először nem mondtam semmit neki. Miután ránézett a szatyorra csillogni kezdtek a szemei, ezzel is elértem a tervem egyik részét. Tudtam, hogy imádja a rament, és ezzel akartam megpuhítani kicsit az előtt hogy komoly beszélgetésbe kezdenénk.

Felmentem a szobámba és lecseréltem a ruháimat egy kényelmesebb, itthoni öltözetre. Nyilván a látszatot fent kellett tartani, azonban nem azok közé a komoly emberek közé tartoztam akik melóból hazaérve öltönyben ücsörögnek és leülnek híreket olvasni, vagy esetleg tovább dolgozni. A szabadidőnadrág egy sima fekete pólóval tökéletesen megfelelt számomra, munkáról pedig hazaérve hallani se akartam már.

-Mi volt ma a suliban? - elvettem mellőle a másik dobozt és kibontottam a hozzá tartozó evőpálcikát. Kérdőn néztem rá, de ő csak lesütötte a szemeit és egy pillanatig se szándékozott szemkontaktusba kerülni velem.

De mikor véletlenül elkaptam a tekintetét, láttam rajta hogy össze van törve.

Wooyoung sose volt mentálisan teljesen egészséges, és ebben akkor is biztos voltam mikor még a szüleimmel éltem. Valamiért nagyon zárkózott volt, és az utóbbi időben nem szívesen beszélt mikor meglátogattam. Egy hónap alatt nem sikerült elérnem hogy beszéljen nekem a problémáiról, így nem sokra tudtam következtetni azokkal kapcsolatban. Persze nem akartam hogy így legyünk, egészen egyszerűen ha akartam volna se húztam volna ki belőle semmit.

-Beszélgess velem - felkaptam magam mellől egy szalvétát és amennyire csak tudtam összegyűrtem, hogy aztán azt hozzá tudjam dobni. Ahogy a vállát súrolta már összehúzta az ajkait és ha egy pillanatra is, de mosolyogni kezdett - miért jöttél haza?

-Mert nem akartam ott lenni - jött a rövid válasz, amit persze teli szájjal mondott ki, hogy véletlenül se halljam tisztán.

Én is voltam tizenhat. Igaz, ennek már kilenc éve, de mindig is tudtam hogy nagy dolgokat akarok elérni az életben és ehhez tanulnom kellett. Sose lógtam el az óráimat, vele ellentétben, ezért ferde szemmel is néztem, de a most történt dolgok miatt nem is akartam erőltetni.

Igazából én sem tudom, hogy léptem túl rajta ilyen könnyen. Talán a munka segített, vagy a nagyon kevés együtt töltött idő következménye.

-De hiszen ez csak az első napod volt - megráztam a fejem, és nyugtáztam magamban hogy ezt nem kéne erőltetni.

Azért valamit még is kezdenem kellett volna vele, hiszen én voltam érte a felelős és nem akartam hogy a dolgok esetlegesen rosszabbra forduljanak. Nem tudtam kezelni Wooyoungot és az érzelmi kitöréseit, de azt az egyet megtanultam egy hónap alatt, hogy amiről látszólag nem akar beszélni azt nem kell erőltetni. Tudtam azt is hogy fel kéne keresnem egy szakembert aminek semmi hátránya nem lett volna, de nem akartam hogy azt érezze, lepasszolom. Pedig tényleg igyekeztem.

Mikor itthon voltunk naponta többször kopogtam be hozzá és megkérdeztem hogy akar-e valamit csinálni, esetlen elmenni valahova. Még a nyomás és a szomorúság mellett is megerőltettem magam, olyanokat is felajánlottam neki hogy elviszem a barátaihoz vagy azt hogy aludhat velem, ha nem akar egyedül lenni, ami utólag visszagondolva hülyeség volt. Azért még is csak tizenhat éves.

De nem, annyit mondott hogy ő egyedül szeretne lenni. Sosem láttam egy annyira nyugodt srácot mint őt. A konzolaim a szekrény tetején porosodtak, a hangfalakat is nyugodtan használhatta volna, a szobája átalakítása után pedig tévét is vettem neki, és reménykedtem abban hogy valamivel elfoglalja magát ha már velem nem akart beszélni, azonban egy hang nem szűrődött ki abból a szobából.

-Tervezel megint táncolni? - dobtam fel egy olyan témát, ami talán a kedvére lehetett.

Tánciskolába járt, hetente háromszor esténként. Még anyuék mesélték anno, mennyire nem szerették, mert mindig tíz körül végzett és el kellett érte menni, és még utána állt neki tanulni. Mindig mondtam nekik hogy ha ez boldoggá teszi őt akkor hagyják, hadd csinálja. A jegyeivel nem volt probléma, de az már tényleg egy régebbi téma, és ebben nem voltam biztos.

-Nem tudom - felhúzta a vállait, nemtörődöm arccal nézett az ételre, amit alig öt perc alatt falt be.

-Ettél ma már? - tettem fel a következő kérdésem, és elkezdtem azon filózni, nem lesz-e neki ez sok, de csak megrázta a fejét - miért nem eszel?

-Mert nem vagyok éhes - hangos csikorgást hallatva tolta hátra a széket, majd megfogta a műanyag dobozt és a szemetesbe dobta.

Nem lepődtem meg. Állandóan ilyen tartalmas beszélgetéseink voltak.

-Holnap elviszlek suliba, jó? - sikerült egy olyan kérdést feltennem aminek hallatán megtorpant. Láttam rajta hogy menekülőre fogta, de akkor se voltam hajlandó elmenni amellett hogy ellógta a mai napot.

-Nem kell - felvette velem a szemkontaktust, viszont szemei villámokat szórtak, és ha meg tudott volna ölni egy nézéssel, kifeküdtem volna.

Nem, rossz gondolat. Nem viccelődünk a halállal, főleg nem most.

-Miért? - néztem meglepetten, hiszen ha valaki nekem tette volna fel tizenhat évesen ezt a kérdést hálákodást követve mentem volna csak el, és akkor is nehezen kapart volna le az illető magáról.

Persze belőle kellett volna kiindulnom, nem magamból, de itt ez esetben úgy is az lesz, amit én mondok.

-Mert nem akarlak zavarni a munkádban, és nem akarom, hogy miattam elkéss? - pimasz. Nyomósabb érvet is találhatott volna, hiszen szerintem ő is tudta, hogy ebből nem fogok engedni.

-Wooyoung - a hatás kedvéért elhallgattam egy pillanatra - holnap beviszlek, és kérlek, csak akkor gyere ki ha vége az óráidnak.

Nem hallgatott végig. Nagy csapkodással végig kísérve trappolt fel a szobájába, annyira hangosan hogy hallottam minden lépését és azt is, hogy minden tárgyra ráütött amihez hozzáért.

Tényleg nem tudom, mit ártottam neki. Nyilván nem helyettesíthetem a szüleimet, és tudom, hogy neki is nehéz nélkülük, de ha pár hét alatt képes voltam megtanulni ezt kezelni akkor neki miért olyan nehéz?

Nyugodj meg Seonghwa. Még csak tizenhat éves, ebben a korszakban van.

Mindennek ellenére próbáltam vele elfogadó lenni, de a határ az határ, főleg ha ilyen komoly dologról van szó. Nem egyszer mondtam meg neki hogy ha baj történik hozzám jöjjön, keresünk rá megoldást, de olyan, mintha meg sem hallaná.

Vajon mikor jutunk el oda, hogy tudunk egymással normálisan beszélni? Lehet, hogy több időt kéne hagynom neki?

Fogalmam sem volt, és az egyetlen dolog amiben biztos voltam az az volt, hogy ha nem találom meg vele a közös hangot, sose fogok tudni neki segíteni. Viszont az annyira nehéznek és távolinak tűnt, mint eddig semmi az életben. Nem voltam valami inspiráló személyiség, nem szerettem a táncot és nem is értettem sokat a zenéhez annak ellenére hogy a cégem albumok árusításával foglalkozik. Csak azt kívántam, bár lenne egy ember, hasonló érdeklődéssel akivel együtt sikerülhetne őt megtörnöm.

---
2020.01.15.