Lost Control /SeongJoong/✔️

Negyvenkettedik Rész - Lépcső

Hongjoong szsz.

Seonghwa néha olyan dolgokat mondott, amiket eddig csak a filmekben hallottam. Mint a "felhőtlenül boldog vagyok" vagy a "halálosan szerelmes vagyok beléd". Akkor is, mikor nem csináltam mást, csak ültem.

Aztán ott volt a megszokott édesem, mindenem, szerelmem, aminek olyan benyomása volt, mintha tíz évvel fiatalabb lenne, de az ő szájából aranyosan hangzott.

Baromi szép volt az a pár nap. Pénteken a város nevezetességeit néztük meg, szombaton lementünk a tengerpartra. Fürdeni nem tudtunk, de megnéztük a naplementét. Gyönyörű volt, ahogy a fodrok visszatükrözték a lemenő Napot, ahogy az alábukott a horizonton, sőt, meggyőztem róla hogy maradjunk, ameddig felkelnek a csillagok. Szinte egész este nem csináltunk mást, csak ölelkeztünk, és bámultuk a távolt. Miután visszaértünk, lezártuk a napot életünk legjobb menetével, másnap pedig mentünk is haza.

Olyan volt, mintha örökké akart volna tartani. Legalább is én azt akartam, hogy örökké tartson.

Szerencsétlenségemre nem ment minden zökkenőmentesen. Hazaértünk, kipihentük magunkat, másnap pedig mikor dolgozni mentünk volna, megcsúszott a lábam az utolsó lépcsőfokban.

Az a rohadt lépcsőfok pedig egy akkora vitát generált Seonghwa és köztem, hogy legszívesebben faképnél hagytam volna, ha lábra tudtam volna állni. Segíteni akart Wooyounggal hogy fel tudjak állni, aztán miután belenyilalt a fájdalom és nem ment, Hwa elzavarta Woot suliba. Annyira fájt, hogy nem voltam hajlandó felkelni, ő pedig totál rá volt pörögve arra, hogy márpedig el kell mennünk egy orvoshoz. Győzködött, de a fájdalmon kívül nem tudtam másra koncentrálni, sőt, idegesített a hisztije, szóval ráordítottam, hogy hagyjon békén. Félrevonult telefonálni, én pedig megpróbáltam felállni magamtól, megint elestem, akkor ő üvöltött velem. Aztán felsegített, sőt, a kezében cipelve akart elvinni a kanapéig, akkor azon vesztünk össze. Fél lábon ugrálva eljutottam oda, leültem, megfenyegetett, hogy ha nem szedem össze magam akkor mentőt hív. Hisztisen kijelentettem, hogy csak félreléptem, de akkor már eléggé feldagadt a bokám, erre elkezdett hülyéskedni azzal, hogy kivel és mikor. Kiborultam, sírtam, meg akart vigasztalni, de elkezdtem ütögetni. Felidegesítettem, szóval felemelte a hangját és úgymond "megkért" hogy szedjem össze magam, de akkor már nem mondhattam azt, hogy nincs szükség arra, hogy lássa egy orvos.

De azért sem szóltam hozzá, inkább szenvedtem, és hagytam, hogy teljesen tétlenül nézze ahogy szenvedek. Magamban hússzor elszidtam és megfogadtam, hogy ha egyszer kilépek a házból még egyszer vissza nem jövök hozzá. Tök jó, hogy össze akartunk költözni, nem?

Az egyetlen szava az volt hozzám, hogy hisztis vagyok, de azért kitartóan ült a kanapé másik végén és bámulta a bokám.

Beadtam a derekam és valahogy elmentem a kocsiig, ahol szintén nem szóltunk egymáshoz egy szót se. Csak akkor, mikor már kijöttünk.

-Tök felesleges volt ekkora hisztit levágnod - jegyezte meg bosszúson, arcára kiült a megvetés. Láttam a szemeiben, hogy megint megint úgy néz rám, mint egy ismerősre. Vagy megint úgy kezel, akár egy gyereket.

-Kétségbe voltam esve - próbáltam magyarázkodni - erőltettem, szomorú voltam, és nem különösebben igyekeztél megnyugtatni - tettem szemrehányást, direkt a szemébe nézve az utolsó pár szavamnál - el voltál foglalva azzal, hogy félreléptem - jegyeztem meg ironikusan, hátha kicsit megenyhül, de arca ugyanolyan komoly maradt.

-Bárcsak megtetted volna - a kocsi indítása után kicsit elnyomta a motos hangja. Vissza kellet emlékeznem, értelmeznem utólag, meggyőződni arról, hogy rosszul hallom.