Lost Control /SeongJoong/✔️

Nyolcadik - Nem tudtam

Seonghwa szsz.

Biztos voltam benne, hogy átléptem a sebességhatárt, de az első és legfőbb célom az volt, hogy minél hamarabb elmenjek Wooyoungért. Sírt és hangja sokszor megremegett, nem értettem pontosan, mi történt vele, még akkor sem, miután felvettem.

Körülbelül fél órát álltam az orvos ajtaja előtt és hallgattam ahogy sír. Harmadszor hányt, nem bírt egy szót normális hangnemben elmondani. Az aszisztense is visszajött szünetről csak azért, hogy megpróbálják megnyugtatni, és én is próbáltam, de mikor nem ment, kiküldtek.

Idegtépő percek voltak, és azok alatt is csak arra tudtam gondolni ahogy a kocsiban könyörgött azért, hogy ne vigyem el orvoshoz. Fal fehér volt, szemei feldagadtak a sírástól, de nem olyan volt, mint akit elért egy átlagos hiszti, egyszerűen kétségbe volt esve. Végig fogta a hasát és nagyon fájlalta, de nem mondta el, mi történt.

Én pedig kérdés nélkül rohantam az orvoshoz és utólag sem bántam meg.

Volt időm kint gyorsan telefonálni Woominnak, akinek nagyvonalakban felvázoltam, hogy mi történt, és megkértem hogy ha jönne közbe valami fontosabb dolog akkor intézze el helyettem. Mostanság túl sokszor raktam rá a saját terhem, de ő szót sem szólt érte, amiért nagyon hálás voltam.

Körülbelül egy óra után elhalkult, amit nem tudtam, jó vagy rossz jelnek kellene tekintenem. Minden esetre kicsit fellélegeztem, majd nem sokkal később ki is jött az ajtón az orvos, kezeivel két oldalt az öcsém vállát fogva. Nem kérdeztem semmit először, csak felálltam, Wooyoung pedig utána átvette a helyem, majd semleges tekintettel kezdett el bámulni maga elé.

-Kérem jöjjön be pár percre - invitált be, mielőtt az öcsémhez szólhattam volna, akinek bíztatóan megpaskoltam a vállát, és végül a döbbentségtől elnémulva mentem be.

A nyitott ablakon áramlott be a friss levegő, ami kicsit hideget eredményezett. Végig is futott a hideg a hátamon mikor az orvos becsukta mögöttem az ajtót, és zavartan néztem körbe, mert egy pillanatra nem találtam a helyem. Összezavarodtam és megijedtem, féltettem Wooyoungot és féltem attól, amit most mondani fognak nekem.

Hirtelen azt sem fogtam fel, mi történt, hiszen egyik pillanatról a másikra borult fel minden.

Helyet kínált amit nem fogadtam el, mivel a lehető leghamarabb vissza akartam menni Wooyounghoz és hazavinni, hogy aztán otthon megpróbáljam megbeszélni vele a történteket. Abba nem gondoltam bele, hogy nem fog kevesebb ideig tartani, csak az lebegett a szemem előtt, hogy az öcsémmel akarok lenni.

-Maga a rokona? - felvette a szemüvegét és egy papírt vett a kezébe.

-A bátyja vagyok - bólintottam, és zavartan megráztam a fejem - mi történt vele, doktor úr?

Kétségbe voltam esve. Annak fényében hogy tudtam, Wooyoung nem teljesen egészséges mentálisan és szakértői segítségre szorulna, ez a helyzet nekem több volt mint egy szimpla gyomorrontás vagy bármi hétköznapi dolog, és ez megijesztett.

-Wooyoungnak nincs több baja, csak a stressz - hátradőlt a székében, és mint aki jól végezte a dolgát, felém fordult - azt mondta, az osztálytársai megrúgták labdával. Megkértem, hogy vegye le a pólóját. A felsőteste tele van zúzódással és foltokkal. Tudott erről valamit? - kicsit megemelte a szemüvegét, majd kérdőn rám nézett.

Annyira átkoztam magam azért, mert nem, tényleg nem tudtam semmit. Nekem nem mondott el semmit, ezek szerint még anno anyuéknak se, csak hagyta, hogy az egész egyre lejjebb húzza. Kellemetlenül, sőt, rosszul éreztem magam, miközben a szívem megszakadt Wooért, mert annak ellenére hogy a legjobbat akartam neki, az ellenkezőjét sikerült elérnem.

-Nem - vallottam be - nekem nem mondott semmit.

Csak a mozgásáról üvöltött, hogy erre a válaszra számított, ahogy az is, hogy azt gondolja, nem gondoskodok róla jól. És az utóbbival igaza is volt, hiszen ez tényleg olyan dolog volt, amiről tudnom kellett volna.

Az igazi csapás az volt mikor rátért arra, hogy pszichológusra lenne szüksége és lehetőleg nyugodtabb környezetre. Beszéltem a családi dolgainkról is, és azt mondta, amennyiben kiderül hogy az osztálytársai bántották és a szakember is javasolja iskolát kell váltania, de megfogadtam, hogy nem fogok várni addig vele.

-Holnap megyünk és kiíratlak onnan - közöltem vele az autóban.

Hülyére akart venni? Mérges voltam rá, amiért semmit nem mondott el nekem, ugyanakkor az aggodalom elnyomta ezt az érzést, és halk hálát adtam azért amiért az orvosnak nem jutott eszébe a gyámügyet értesíteni, bár, nem ismertem ilyen esetekben a protokollt.

Akkor lettem biztos abban hogy bántják, mikor megláttam a szemeiben azt a furcsa, érdekes csillogást.

-De Wooyoung, miért nem mondtad hogy el szeretnél menni onnan? Miért nem mondtad, hogy bántanak? - nem bírtam magamban tartani a kérdéseket, és azzal sem foglalkoztam, hogy lehet, kőzáporként zúdítom ezeket rá.

Elindítottam az autót és kiálltam a parkolóbál. Akkor néztem rá egy pillanatra, de lehajtott fejjel bámult az ölébe, és csak a következő piros lámpánál szólalt meg.

-Mert nem akartam teher lenni, és mert anyuékat sem érdekelte.

Meglepett, és nem hogy csak meglepett, konkrétan a szívemig hatolt amit mondott.

-Mi az hogy anyuékat nem érdekelte? - kételkedő pillantást küldtem felé, majd tekintetem ismét az útra vezettem, és kicsit beljebb nyomtam a gázt, hogy ha már egyszer túlléptem a sebességhatárt, legalább most hamarabb érjünk haza - Wooyoung, hozzád beszélek - egyre türelmetlenebb voltam, ezért kicsit fel is emeltem a hangom, ő pedig kifejezve a nemtetszését felnyögött.

-Nem lehetne hogy-

-Nem - válaszoltam - nem tudom, mit értettél az előbbi alatt, de én nem vagyok anyuék. Este keresünk egy iskolát és ennyi, ebből nem nyitok vitát!

Talán túl ideges voltam és a hirtelenségem miatt azt hitte, haragszom rá. Egész úton nem szólt hozzám, csak összehúzta magát az anyósülésen és az ölébe bámult.

Miért nem hiszi el, hogy a legjobbat akarom neki?

Ebben a korban az a legjobb, ha vannak barátai, ha azonos érdeklődésű emberek veszik körbe, ha azt csinálja amit szeret. És a szüleim hajtották a humán tárgyakkal, mikor tudták, igazából ő nem erre vágyik.

Hihetetlen, hogy ennyi idő után is képes voltam csalódni.

Mert egy dolog, hogy nekem jól jött, mert hamar elértem az egyik legfőbb célom az életben, de tudomásul kellett volna venniük hogy ő ezt nem akarja.

Éppen ezért betartottam a szavam, és egy tartalmasabb beszélgetés után egyet értettünk abban, hogy meg fogja próbálni a tánc szakot.

Ahogy abban is, hogy keresünk valakit, aki segít neki lelkileg rendbe jönni.

És már akkor láttam az arcán a megkönnyebbülést.

Nagyon nehezen engedtem el, csak a szobájába is, és nem bírtam ki hogy ne öleljem magamhoz aznap. Kimondhatatlanul aggódtam érte, és a legnagyobb megkönnyebbülést jelentette, hogy tudtam vele valami jót tenni.

Nem akartam őt is elveszíteni. Azt sose bocsájtottam volna meg magamnak.

---
2021.02.18