Lost Control /SeongJoong/✔️

Tizenkilencedik Rész - Mi a baj velem?

Wooyoung szsz.

Nem úgy csináltam mindent, ahogy kellett volna.

Lehetőséget kaptam, legalább is valami ilyet mondott a pszichológus, aztán azt, hogy fogjam fel lehetőségként. Csak nem volt ennyire egyszerű. Könnyebb volt mindenkinek hazudni.

Bár San tudta, hogy Seonghwa a bátyám, Minginek és Jonghonak nem mertem elmondani. Főleg, mert egy ideig a róla megjelent cikken röhögtek, ami miatt nem tudtam nekik szólni, és nem mondhattam azt, hogy: Hé, ne röhögj a bátyámon.

Kerültem a témát a szüleimmel kapcsolatban, és mindenkinek azt mondtam, máshol laknak, és a szak miatt váltottam iskolát. Hwanak nem mondtam el, hogy San igazából nem csak egy haver, akihez átjárok hétvégénként, de nem is kérdezett rá azután, hogy látott minket a fesztiválon és a bárban is. 

Valamint San sem tudta, hogy nem mondtam el neki.

És még szerencsém van, hogy az sem derült ki, hogy minden második héten kihagyom a pszichológust, mondván Hwanak, próbáim vannak, de igazából Sannal szoktam lenni. Nincs kedvem hozzá, egyszerűen csak olyan, mintha elvárná, hogy mosolyogva meséljek az életemről.

Hogy beszélnék egy idegennek, ha a barátaimnak se tudok?

Nem éreztem jól magam a beszélgetéseink alatt, és a pokolba sem kívántam az egészet, de nem akartam Seonghwanak teher lenni, mikor csak jót akart nekem. Kételkedtem abban, hogy bármi is változtatott volna a viselkedésemen, és inkább csak vártam, hogy a folyamatos stressz eltűnjön, de csak egyre inkább marcangolt. Ahogy az is, hogy mindenkinek hazudtam, és hetek után féltem megnyílni már amiatt is, hogy volt képem ennyi mindent eltitkolni.

Nem akartam, hogy úgy legyen minden, mint a volt iskolámban. Csak azt akartam, maradjanak velem a barátaim. Azt meg nem gondoltam akkora hibának, szóval ha volt téma ami kellemetlenül érintett, csak összehúztam magam és vártam, hogy váltsunk. Ennyi. 

Legalább velem volt San. Ő lett az az ember az életemben, aki akár a nap huszonnégy órájában is képes volt nekem szentelni a figyelmét, és olyan türelemmel fordult hozzám, amit soha nem kaptam még senkitől. Hamar kiismert, és tudta, mit és hogy szeretek csinálni, mennyire közelíthet meg egy adott témát, és nem erőltette. 

Kezdetektől jó barátok voltunk, az után is, hogy bekerültem a csoportba. Mindig kereste a társaságom, és bíztatott, hogy beszéljek vele és a többiekkel és, hogy legyek a barátjuk. Igazából ha nem ő akarta volna így, valószínűleg csak köszönőviszonyban lennénk.

Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, ő pedig a születésnapom után pár nappal vallotta be, hogy nem csak a barátom akar lenni. 

Nem tudom, miért, de boldoggá tett.

Eleinte furcsa volt ennyire közvetlennek lenni valakivel, de San mindent megtett, hogy ne az ellenkezőjét érje el, és miután megszoktam nem tudtam elképzelni, hogy más kapcsolatban legyünk.

Csak féltem, hogy a törődés hiányzott. 

Annyiszor hallottam az "oldd meg" szavakat, hogy rosszul voltam, ha csak az egyiket kimondta valaki. Ő pedig azzal kezdte: Tudok bármiben segíteni?

Megtett mindent azért, hogy boldog legyek. És majdnem tökéletes volt a kapcsolatunk.

Nagyon rosszul éreztem magam miatta, mert tudtam, hogy gáz, és Sant is zavarta, csak nem beszélt róla az óta, hogy megtörtént. Meg akartam próbálni, ahogy ő is, csak... rosszul sikerült, ha fogalmazhatok így. Nem akartam még egyszer megtenni, és nem akartam, hogy úgy érjen hozzám, amit tudatosítottam is benne, nem túl kedvesen. Hibásnak érezte magát, és az óta nem próbáltuk meg, és nem is beszéltünk róla.

Plusz egy dolog, ami miatt ideges voltam, pedig igazán akkor voltam jól, ha vele lehettem. De ezek is csak hetek voltak. 

Mikor San az ágyban fekve telefonozott, és utána mentem zuhanyozni, mindig bezártam az ajtót. Annyira szégyelltem hogy féltem, de nagyon rossz emlék maradt, és annak az esélyét is minimalizálni akartam, hogy ruha nélkül lásson. Azt gondoltam, ha nem akar úgyse jön be, csak aztán elcsúsztam a csempén, és hát... lebuktam. 

Sorra bántottam meg, és tudtam, ő sem tudja ezt sokáig elfogadni. Vártam, mikor mondja ki, de nem tette meg, nekem meg egyre csak az volt a fejemben, nekem kéne azt mondanom, hogy nem működik.

De nem, én próbáltam tartani magam ahhoz, hogy idővel minden jobb lesz és elfelejtem, közben pedig féltem, hogy jön valami ami miatt nem így fogom gondolni.

Nem tudtam, mi volt nehezebb. Kimutatni, hogy boldogtalan vagyok, vagy úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha most jobb is, mert bármikor számíthattam a barátaimra, még inkább nehezebb lett. Mintha egy lécen egyensúlyoztam volna, ami bármikor leszakadhatott alattam.

Ha sorra veszem, nem beszéltem Seonghwaval arról, amiben tudott volna segíteni. Hazudtam a barátaimnak, és egy bunkó voltam azzal, akit szeretek.

Aznap megkértem Seonghwat hogy ne kísérjen el, elmentem magam az orvoshoz, akitől egy laza egy órás beszélgetés után el is jöttem, egyenesen haza. Igyekeztem nyíltabb lenni, még is burkoltam beszéltem, mert úgy éreztem, segítségre lenne szükségem. A hangos sóhajokból és a türelmetlen hangjából pedig arra következtettem, teljesen hülyének nézett.

És ezt tragikusan is fogtam fel.

Azt kérdeztem: Mi a baj velem? Hol rontottam el annyira, hogy rajtam már nem lehet segíteni?

Nem akartam Sanhoz menni, és inkább még egyszer megbántottam, de nem akartam hogy lássa ahogy sírok. Csak ki akartam adni magamból mindent, ami a hetek alatt összegyűlt, és aztán megoldást találni rá magamtól.

Nem akartam rosszabbul lenni. Csak meg akartam oldani.

Talán amiatt sem akartam segítséget kérni, pedig este párszor elgondolkodtam azon, beszélek Seonghwaval. Az orvos idétlen tekintete annyira az elmémbe égett, hogy mikor elképzeltem a szituációt azt láttam vissza Seonghwa arcán, annak ellenére hogy tudtam, igyekezne megérteni.

Már csak azért féltem a segítségkéréstől, mert nem akartam hülyének tűnni. Bebeszéltem magamnak, hogy senki se lát úgy, mint normális embert, és ismét oda kerültem pár órára, ahonnan pár hónapja elindultam. 

Tain a helyén aludt, és azt hittem, bombával se lehetne felébreszteni, de ahogy meghallotta a szipogásom jött, és hozzám bújt. Az volt az egyetlen vigaszom aznap este, és végül azzal lett  jó kedvem, hogy arra gondoltam, őt nem hagyhatom magára, mert Hwa annyira utálja, hogy hagyná meghalni.

San is írt, de ő csak annyit tudott hogy orvosnál voltam, szóval annyit válaszoltam hogy minden rendben volt, igazából tök feleslegesen, mert addigra már aludt. Legalább kettőnk közül ő tudott, és ki is piheni magát másnapra, velem ellentétben.

Legalább ő boldog volt, és ez vigasztalt. A barátaim is azok voltak. Hwa is aránylag annak látszott.

Az meg, hogy én hogy éreztem... azt nem kellett tudnia senkinek.

---
2021.05.07.