Lost Control /SeongJoong/✔️

Negyvenhatodik Rész - Megengeded?

Seonghwa szsz.

Alig jegyeztem meg, Wooyoung másnap este betoppant és kijelentette, hogy egy ideig itthon lesz. Nem tűnt feldúltnak, nem volt mérges, se szomorú, sőt, olyan volt, mint aki tökéletesen vidám. A kijelentése után pedig magához hívta Taint és felment a szobájába, két táskát és egy szatyrot vonszolva magával.

Jó, tudom, meg kellett volna kérdeznem hogy mi történt, mert arra még nem volt példa a hónapok alatt, hogy mosolyogva jött volna haza Santól, és nem mentség, de le voltam amortizálódva. Megfordultak a fejemben a gondolatok, de a szám valahogy nem nyílt ki, és mire hosszaszóltam volna, már nem volt ott. Kifaggatni meg talán nem kellett, hiszen mosolygott, ergo nem volt semmi baj.

Érdekes, hogy általában tiszta nyűg volt, főleg mikor hazajött Santól, akkor meg semmi.

Fel kellett volna hívnom Hongjoongot, de nem tudtam, hogy és miként kéne kifejeznem magam. A délelőtti úgymond csak egy indok volt arra, hogy egy kicsit beszélhessek vele. Volt egy hétvégém nélküle, sikerült árgondolnom a dolgokat.

Fárasztóbb volt az órákig tartó gondolkodás mint egy nap munka. Teljesen leszívott az, hogy végig kellett gondolnom mindent.

Az első az, hogy be kellett ismernem magamnak, hogy ez igenis az én hibám volt. Mindenkivel előfordulhat, hogy rosszul lép, ahogy nekem is, mindenkinek vannak rosszabb napjai.
Az második az, hogy le kellett higgadnom. Nem fújhatom fel magam mindenem, nem dobálózhatok átgondolatlan szavakkal, főleg azokkal, amiknek hatalmas súlya van. Megértőbbnek kellett lennem és egyenlő félnek kezelni, elhagyni a korkülönbség kérdését, és mindennél jobban támogatnom.
A harmadik talán az, a korra is visszatérve, hogy ha összeköltözünk, szüksége lesz rám. Válószínűleg nem fog mindent tudni egyedül megoldani, és én leszek neki, nem a szülei.
És végül, ha kibékülünk, minden szeretetet meg kell adnom neki. Talán ezzel nem is lesz baj. Ha el tudom fogadni a három fő pontot, akkor tökéletes lesz minden.

Már csak rajta múlt.

Kézbe vettem a telefonom, nagy sóhajjal egybevett lelki felkészülés után, minden előre begyakorolt szöveg nélkül felhívtam.

-Szia - köszöntem zavartan, ami annak is betudható volt, hogy a ritka alkalmak egyikeként féltem.

Nem válaszolt egyből, hanem kicsit zörgött, köhögött, valami furcsa morajlást is hallottam, de pár másodperc alatt megszűnt.

-Bocs, leejtettem a telefont. Szia - vidám volt. Talán. Vagy csak az agyam képzelte úgy.

-Nem zavarlak ugye? - aggodalmaskodtam, majd meghallottam egy apró nevetést.

-Dehogy - kicsit mintha nehezebben beszélt volna - elküldtem Yunhonak a számot, fel is ment hozzá. Szerintem nem zavarta el, mert az óta nem írt vissza.

Legalább Yeosanggal is tudtam jót tenni. Az ő szintjére sem süllyedtem le. Vele is rendbe akartam hozni, de az nem volt annyira fontos. Sőt, örültem, hogy Yunho megnyugtatja előttem.

Pár másodpercig tartó kínos csend állt be, miután morogtam egy halk "örülök"-öt. A tarkómat vakargattam, mert nem tudtam, hogy kéne belekezdenem. Egyre idegesebb lettem attól, hogy át akartam gondolni, mit akarok neki mondani. Aztán csak kijött.

-Sajnálom.

Akkor sem mondott semmit, így csak reméltem tudja, mire értettem. Nem volt a leghivatalosabb bocsánatkérés, de tartottam az elutasítástól annyira, hogy egyből elmenjek hozzá.

-Tudom, hogy nagyon megbántottalak - kezdtem bele nehezen a magyarázkodásba. Becsuktam a szemeim, mintha előttem lenne, és félnék attól, hogy elutasít. Nagyon nehezen jöttek a szavak, de nagyjából tudtam, hogy tudnám elmondani - hülye voltam, felhúztam magam, cserben hagytalak, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Tényleg nagyon bánom és... Ahj Hongjoong, nem megy nélküled, nem akarom ezt tovább csinálni. Kérlek, mondj valamit.

Még mindig semmi. Elelmeltem a fülemtől a telefont, mert féltem hogy lerakta, de nem.

-És...

-Oké, Seonghwa, értem - kezdett bele nyugodtan, majd megint elcsendesült - azt mondtad, gyerek vagyok, szóval próbáltam máshogy gondolkodni, de én sem tettem túl magam egy hét alatt a szakításon - hatalmas sóhaj, és a mondat végére minden határozottság eltűnt a hangjából - ha gyerekesen gondolkodnék igent mondanék, de nem tudom, hogy oldanánk meg még egy ilyen vitát. És nem, nem csak a te hibád volt. A veszekedéshez két ember kell.

Távozott minden tüdőmben rekedt levegő. Aranyos volt, ahogy felhánytorgatta, de közben mondhatni engem védett.

-Megtennék mindent, hogy ne történjen meg.

Ismét hallgatás, és megint nehezedni kezdett a mellkasom.

Nem akartam gyerekes lenni, ha már ő sem volt az. Egyáltalán miért fontos nálunk ez a gyerekes viselkedés kérdés? Meg akartam mondani neki hogy ő a mindenem, nem tudok nélküle élni, és a világot is odaadnám, csak engedje meg hogy jóvá tegyem. Nem is gyerekes lett volna, szimplán nyálas, de ha egyszer ez volt az igazság. Szükségem volt rá.

-Nem tudunk találkozni, hogy megbeszéljük.

-Elmegyek hozzád - csak hogy ne gondolja, hogy annyiban hagyom, vagy hogy olyan könnyen lerázhat.

-Itthon vannak a szüleim - majdnem sóhajtottam. A szüleire nem gondoltam. Nem tudtam, milyen véleményük van rólam.

Jó, arra sem gondoltam, hogy ő még valamennyire a szüleitől függött, és hogy mennyire fogják tudni komolyan venni a kapcsolatunkat, de ezzel szereztem egy rossz pontot.

-Nem baj.

-Azt mondtam nekik, hogy dolgozol. Nem kellett tudniuk róla - fokozatosan elhalt a hangja.

-Szóval számítottál rá? - döbbentem meg.

-Te mire számítottál? - talán félig megkönnyebbültem, de kicsit megijesztett.

-Leginkább arra, hogy elküldesz a francba - leplezve az idegességem elnevettem magam, mire részéről is hallottam egy halk nevetést.

Valaki benyitott hozzá. Talán az anyukája, legalább is reméltem, de akkor vettem biztosra, mikor közölte vele hogy átjövök. Pár másodperccel később is azon gondolkodtam, tényleg azt mondta-e hogy mennyire jó, hogy végre megismerhet.

Csak kicsit talán fagyos lesz köztünk a hangulat. A szülők meg ezt megérzik, nem?

-Bocs - szuszogott - még egyszer. Visszatérve amúgy nem. Nekem is hiányoztál, csak felkészültem a legrosszabbra.

-Nem bírtam volna. Így se. Wooyoung is elmenekült, a munkám sem volt száz százalékos. Te voltál minden második gondolatom.

-De romantikus szeretnél lenni, Park Igazgató Úr. De csak a második? Ki volt az első? - kötözködött, amivel meg is mosolyogtatott.

-Nem akartam túl romantikus lenni. Majd a héten bepótoljuk - játszottam a vigasztaló szerepét.

-Oké, akkor kezdek csomagolni. Mire ideérsz, talán lesz egy pár doboz. Amúgy dolgozni fogsz, nem?

-Nem - mosolyogtam - feltettem mindent, hogy ezen a héten veled lehessek.

-Várj, tényleg? - csodálkozott. Mármint láttam magam előtt, hogy azt teszi. És aranyosan felül közben, már ha ágyban van. De hangja tényleg olyan volt, mintha nem hinné el.

-Tényleg - erősítettem meg - hat napot leszünk kettesben, meg délutánonként Wooyounggal. Persze, csak ha szeretnéd - legalább is, reméltem, hogy szeretné - csak előbb mondd meg, anyud milyen virágot és apud melyik bort szereti.

-Te bolond vagy - nevetett fel - komolyan képes vagy idejönni, beszélni a szüleimmel, elfuvarozni hozzád, és.. basszus, nagyon fel sem tudok kelni-

-Megoldjuk - vágtam a szavába - megtennék mindent, hogy jóvá tegyem. Megengeded, hogy megtegyek mindent?

---
2021.09.05