Lost Control /SeongJoong/✔️

Negyvenharmadik Rész - Elválás

Seonghwa szsz.

Senki sem tudott elviselni, sőt, a nap végén én se tudtam már saját magam.

Wooyoung megfenyegetett, hogy Sanhoz fog költözni ha még egyszer bunkó hangsúllyal válaszolok, és el is ment itthonról. Annyit mondtam neki, hogy akkor már vigye a kutyát is, de csak rámbaszta az ajtót. A munkához se kedvem, se idegem nem volt, mégis sötétedésig ültem az irodában, hogy csak aludni kelljen hazamennem. Magamra vállaltam egy csomó plusz dolgot és hajtottam mindenkit a munkahelyen csak azért, hogy muszájból elfoglaljam magam.

Hongjoonggal egyszer beszéltem. Akkor is azért hívott, hogy elmondja, elment egy másik orvoshoz és fekvőgipszet kapott, szóval ameddig lábadozik indítsam el a felmondását, és majd a papírt arra valamikor behozza.

Baromira utáltam magam, amiért nem hozzám jöttünk vissza, és nem maradtam vele otthon. Hogy nem kértem tőle bocsánatot, minimum akkor, mikor felhívott.

Hogy mondják ezt? Büszkeség? Nem, csak szimplán hülye voltam. Egy igazi idióta.

Lassan rájöttem arra, hogy ez az egész szerelemdolog nem nekem való. Csak arra vagyok jó, hogy megcsináljam amit mások mondanak, vagy megmondjam másoknak, mit csináljanak. De hogy egyenlő félként kezeljek valakit... Meg lehet ezt egyáltalán tanulni, ha nem ebben növök fel? Az életem nagyrészében alárendelt voltam, és ahogy kézbe vettem a saját életem, kimaradt egy szakasz. Küzdöttem, de nem olyan keményen mint mások. Két-három év alatt a kezemben volt minden. Annyit meg könnyű elfelejteni.

Egyszerűen semmiben nem hasonlítottunk. Nem volt sok téma, amiről tudtunk volna beszélgetni, és azokról sem voltunk egy véleménnyel.

Jó, nyilván egy dolgot leszámítva.

Szóval azt kérdeztem magamtól: látnom kellett volna előre, hogy nem fog működni? Mert kell lennie valami oknak azon kívül, hogy totál idióta vagyok. Esetleg jobban ki kellett volna használnom azt a négy napot? Komolyan kellett volna vennem azt a furcsa rémálmot? Figyelmeztetés akart lenni?

Egy kihalt utca, Yunho és Yeosang, ő pedig a sötétségben sétál. Ők lennének az okai annak, hogy szakítottunk?

Nem, nem egy egyszerű vita volt, csak megcsúszott a lépcsőn, és én felhúztam magam azon, hogy kifejezi, mennyire fáj neki. Nyilván nem tudta kontrollálni az érzéseit...

Miért gondoltam rá öt percenként? Az a rohadt irányítás... Csak koncentrálnom kéne valami másra.

Ha másra koncentráltam hiányérzetem támadt, és elkezdtem kapkodni a levegőben valami után. Munka közben, otthon az ágyban, az anyósülés felé, de nyilván nem volt ott senki. Csak megszoktam, hogy a munkahelyen kívül mindig mellettem volt, a szó szoros értelmében mellettem. Azt mondják, a jó dolgokat könnyű megszokni.

Haha. Megint ellent mondtam magamnak.

Kérdéseket tettem fel, és magamban konkrétan válaszoltam is rájuk. Hiányzik? Igen. Szereted? Persze. Ő szeret? Biztos. Helyre tudod hozni? Talán. Ő szeretné helyrehozni? Meglehet. Képes lennél bocsánatot kérni, vagy ennyire bántja a büszkeséggel álcázott idióta viselkedésed?

-Bejöhetek? - nézett be Woomin a résnyire nyitott ajtón.

Nem hallottam mikor kopogott. Nem vettem volna észre, ha nem szólal meg.

Meglepetten felkaptam a fejem, hosszan pislogtam kettőt. Realizáltam, hogy nem kéne így dolgoznom. Végigfutott az agymon, vajon még hányan kopoghattak ma.

Az órára néztem. Fél tizenkettő, és nem csináltam szinte semmit.

-Gyere nyugodtan - ráztam meg a fejem, hogy kicsit felébresszem magam, és ezzel vissza is zökkenjek a munkába.

-Kéne innod egy kávét - ezúttal semmit nem hozott, szóval gondoltam, beszélgetni jött - vagy csak bánkódsz?

Nem volt gúnyos. Inkább olyan, mintha sajnálna. Bár ő is megmondta a szemembe, hogy hülye voltam.

-Hongjoong felmondott tegnap - sóhajtottam, és egy mozdulattal félretoltam mindent, ami az útjában állt annak, hogy rákönyökölhessek az asztalra - gipszben van a lába. Talán hónapokig nem jönne.

A szemébe néztem. Csak egy pillanatra, ameddig észrevettem az értetlenséget.

-Szerintem nem a gipsz miatt mondott fel-

-A fenébe hyung, én is tudom - csattantam fel, félbeszakítva őt - bocsánat - ültem vissza, amint realizáltam, mennyire tiszteletlen voltam.

-Nem baj - fogadta el nyugodt hansúllyal - látszik rajtad, hogy nagyon bánt.

-Most kéne a legjobban támogatnom.

-Mondd el neki.

-Nem tudom - csuklott el a hangom - félek, hogy ő nem így gondolja. Vagy hogy nem akar semmit már.

-Szerintem egyértelműen elmondta azzal, hogy felmondott.

Nem mondott semmit. Vagyis de, a jelentése több volt. Kezdve ott, hogy az orvos akihez vittem valószínűleg félrediagnosztizálta, de lehet, az erőltetéstől rosszabb lett. A lényeg az, hogy én éreztem magam kellemetlenül tőle, ahogy a gipsztől és a felmondástól is. Meg attó is, hogy nem várta meg a válaszom, hanem kinyomott.

Vagy értelmezzem úgy, hogy hallani akarta a hangomat, és azt várja, hogy vissza is hívjam? Ez totál ellent mond annak amit mondott, de végül is, kinézném belőle.

-Nem tudom, mit miért csinálunk.

-Heteket töltöttél vele. Csak ismered annyira, hogy tudd, mit szeretne - kezdte nyugtató szándékkal, de inkább feldúlt vele.

Mert nem, nem tudtam, mit szeretne, vagy hogy hogyan lenne jó neki.

-Legalább hívd fel, még ha nem is így a leghelyesebb, de ne váljatok el haragban.

-De olyan kis hülyeségen húztam fel magam - próbáltam érvelni mellette, vagy ellene, mert a "de" kezdésem nem éppen az egyetértést sugallta. Valahogy amit gondoltam és amit szívem szerint akartam, az ellent mondott egymásnak - legközelebb azon húzom fel magam, ha eltör egy tányért, vagy ha találkozik a barátaival? Össze akartunk költözni, sőt, hosszabb távon gyereken is gondolkodtam már, de fogalmam sincs, egyáltalán hozzá hogy kéne állnom - azt hiszem, itt akadtam ki, vagy öntöttem ki a szívem, de picit mintha megnyugodtam volna.

-Türelemmel - vágta rá - Hongjoong még szinte gyerek, és te is hajlamos vagy úgy viselkedni, hiába lettél egy évvel öregebb - nevetett halkan.

-Ő is valami ilyesmit mondott - jegyeztem meg, fajd felemeltem a fejem - szerinted van esélyem? - lassan bólogatott.

Akaratlanul is egy enyhe görbület jelent meg a szám sarkában. Magamnak sem akartam bevallani, hogy nem akartam mást, csak megint vele lenni.

A telefonomért nyúltam, de megállított a félelem. Nem akartam, hogy visszautasítson, és attól is féltem, hogy ha esetleg megteszi, akkor mi lesz a reakcióm. Sőt, emlékeztettem magam, hogy csak békében akarok tőle elválni. Nem békülhetünk ki telefonon. Nem mehetek el hozzá. A szülei nem voltak jó véleménnyel rólam, gondolom én.

Kifogások, rohadt kifogások.

Miután egyedül maradtam megpróbáltam átgondolni. Csak egy hívás lett volna - viszont lehet, hogy nem végződik jól. Ha igen, lehet, hogy utána rontom el.

Kellett egy köztes megoldás, de akkor már azon voltam, egyszerűbb lenne csak felhívni, mint a bizonytalanság. Szemeztem a névjegyzékkel, aztán hosszú másodpercekig néztem a számokat

Végül valahogy sikerült felhívnom...

---
2021.08.27