Lost Control /SeongJoong/✔️

Negyvenötödik Rész - Yunhonak

Hongjoong szsz.

Van az a mondás, amiben a barátságot egy kötéllel azonosítják, és ha elszakad, össze lehet kötni, de megmarad a csomó.

Na mindent éreztem de ezt rohadtul nem.

Szóval találkoztam Yunhoval, mármint feljött egyik nap, hogy ne legyek egyedül. Beszélgettünk, kitárgyaltuk a szerelmi életünket, elmeséltem neki, mi volt köztem és Seonghwa közt, mire ő is is elmondott mindent, és annyira látványosan szenvedtünk, hogy elkezdtünk egymáson röhögni.

Pár órát maradt majd elment, de este visszajött egy nagyobb fekete táskával, amiből kipakolt pár piát. Nem emlékszem mit, mert mindkettőnknek annyira megártott, hogy másnap arra sem emlékeztünk, hova raktuk el az üvegeket.

Nem életem legjobb kombója volt másnaposan, sajgó bokával ébredni a padlón. Sőt, a másnapossághoz társuló fejfájás és az érzés, hogy a gyomrom ki akarja dobni ami benne van se volt kellemes az ezekhez társuló borzalmas közérzettel, de legalább fél napig elfelejtettem, hogy létezett Seonghwa.

Sőt, még utána pár óráig tudtam is úgy viselkedni, mintha nem lenne semmi bajom, aztán átment rajtam egy kisebb érzelmi hullám és elsírtam magam. Másnap meg fogtam a fejem mindenen.

Akkor telt el négy nap az óta, hogy nem hallottam a hangját, és a legjobban az idegesított, hogy nem tudtam róla sokat. Wooyoung hazament, azt mondta, látványosan szenved, és szerinte beszélnünk kéne, de nem tudtam, mennyire hihetek neki. Ha biztos lettem volna abban hogy érdeklem, rég hívtam volna. Viszont ő szemernyi érdeklődést sem mutatott irántam.

Így nem tudtam mást csinálni, megpróbáltam napirendre térni felette. Olyan ez, mint a múló fejfájás. Lassú, és néha olyan, mintha szúrna. És ameddig nem múlik el, nem tudod teljesen lefoglalni magad és száz százalékig másra koncentrálni. Főleg akkor, ha egész nap négy fal közé vagy zárva.

Kicsit vigasztalt, hogy pár hét múlva talán zenélhetek. Talán az le tudott volna kötni, de nem tudtam sokáig lógatni a lábam. Mindent meg tudtam volna tenni amire nem volt addig időm, viszont úgy, hogy kiestem a megszokott pörgésből egyszerűen nem tudtam ráhangolódni semmire. Nem kötöttek le a könyvek, a filmekben a hibákat kerestem, a zenék élvezhetetlenek lettek. De az lehet betudható volt annak, hogy magányosnak és éreztem magam egész nap egyedül.

Yunho a vizsgáira tanult, és néha felhívott tíz percre, hogy kérdezzem ki egy-egy bekezdésből. Átküldte a képet, és elsőre felmondott mindent tökéletesen, utána pedig le is tette. Bocsánatot kért, amiért nem tudott velem lenni, és emiatt én éreztem rosszul magam.

Sannal és Wooyounggal videochateltünk, de jobbára egymással foglalkoztak. Figyeltek rám, de az óvatlan érintéseik elárulták, hogy szeretnének egymással foglalkozni. Tudtam, hogy nem akartak lepasszolni, mert folyamatosan beszéltettetek, de felismertem a mozgást és a nézést. Igaz, megjegyeztem magamban, hogy erről még ki kell faggatnom Sant.

Jongho is minimum napi egyszer felhívott, leginkább azért hogy negyed óra alatt unásig röhögtessen az aznapi történésekkel.

Mingiről meg nem tudtam semmit. Egyedül Yunhoval beszélt, és az óta többször, hogy szakítottak Yeosanggal. Találkoztak, és azt mondta, jól van. Nem akartam neki mondani, hogy nem volt jól, csak nem vette észre.

Szóval mindenki élete felgyorsult, vagy eddig is ilyen volt, csak az ágyból fekve máshogy láttam. Persze erre az is rátett, hogy borzasztóan unatkoztam.

Reggel felkeltem, és mivel a konyháig ki kellett volna mennem kávéért, inkább rászántam egy órát arra, hogy teljesen felébredjek. Végül is, baromi sok időm volt, és ez bővel belefért. Jó, nem voltam halálos beteg, fel tudtam volna kelni, enni is kimentem, de inkább az játszott közre hogy meg sem akartam mozdulni.

Dél körül már majdnem megint elaludtam, mikor meghallottam a csengőhangom. A kezemben fogtam a telefont, de mikor megnéztem, ki hív, a maradék kis álmosság is kiment a szememből.

Hezitáltam, hogy felvegyem-e vagy ne, de csak egy pillanatig, mert ahogy megfordult a fejemben az utóbbi, már elhúztam a zöld kört balra.

-Szia - köszöntem előtte, és azon kezdtem filozofálni, nem kellett volna hivatalosabban hívnom. Mondjuk igazgató úr, Park úr vagy valami.

-Szia - köszönt vissza viszonylag lelkesen.

Hát igen, Wooyoung azt is írta, hogy későn járt haza. Elvileg dolgozott. De nem tudtam hova rakni azt, hogy tízig az irodát tolja. Azt hittem, más lelkesítette, nem a munka.

-Ha küldök valamit, továbbítanád Yunhonak?

Fejfájást emlegettem, de ez olyan volt, mintha fejbe vágtak volna, aztán gyomran rúgnak. Magamat kezdtem okolni azért, hogy miért reménykedtem. Aztán emlékzetettem magam, hogy tovább kell lépnem.

-Persze - nyeltem le egy sóhajt - még valami? - kérdeztem vissza, igyekezve visszaszerezni a magabiztosságom.

-Hogy vagy?

Na erre aztán tényleg nem volt jó válasz. Ha azt mondom jól, csak megnyugtatom vele, a sehogy nem opció. A rosszul meg olyan, ahogy hangzik. De egyáltalán mit érdekelte?

Szóval gondoltam, mondjunk igazat.

-Rosszul.

-Sajnálom - halt el a hangja.

-Nem kell - akadtam meg kicsit, ameddig felültem - majd lesz jobb is.

-Délután visszahívhatlak? Ne haragudj, öt perc múlva le kell mennem a raktárba.

Persze. Munka közepén hívsz azzal, hogy küldjek el valamit Yunhonak, amihel valószínűleg semmi közöm, volt időd eddig mindenre, csak velem nem akarsz beszélni.

-Ha szeretnél - húztam fel a vállam.

Az érzelmeim túl vegyesek voltak. Valahol éreztem az örömöt és a megkönnyebbülést, de elnyomta egy - talán - alaptalan érzés, hogy megalázott. Nyilván onnantól nem tudtunk úgy beszélni, mintha felejtettünk volna. Talán idővel.

-Te szeretnél? - kicsit a hangja talán bizonytalanabb lett.

-Ha mellékeled hozzá, hogy mit akarsz Yunhotól talán - nevettem megadva magam, és a vonal túlsó végéről is hallottam valami rövid, vérszegény nevetésfélét.

-Akkor majd megbeszéljük - jelentette ki, és azzal le is rakta.

Ráncoltam a homlokom, majd ki is nyúltam az ágyon. Egyszerűen csak borzasztóan hiányzott. Viszont borzalmas érzés örülni az egésznek. És ezt nem tudnám máshogy kifejezni.

Azt nem árulta el, miről akar beszélni. Nem úgy hallatszott, mintha hiányoznék neki. De a fenébe is, hogy tudnám ebből a pár mondatből megállapítani?

Nem akartam reménykedni, de folyamatosan arra gondtam, hogy megint együtt leszünk. Elszomorodtam, mikor arra gondoltam, lehet csak a szakítást akarja megbeszélni.

Annyira szenvedtem és annyira szükségem lett volna rá. Én nem akartam túlgondolni, mert nekem azzal könnyebb lett volna, de nagyon nehezen tettem túl magam rajta. Reméltem, hogy lassan elkönyvelhetem egy buta vitának.

Yunhonak... Összebeszéltek volna? Tudni akartam egyáltalán, mit akar?

Aztán megjött az üzenet, rakta egy screenshottal, és a szöveggel: Megkért, hogy ne mondjam el Yunhonak. Szóval én nem mondhatom el, de te megemlítheted, hogy Yeo otthon van.

---
2021.09.02