Lost Control /SeongJoong/✔️

Harmincharmadik Rész - Mert Szeretlek

Seonghwa szsz.

A hétvégén próbáltam mást sem csinálni, csak pihenni. Nem volt otthon Wooyoung, a kutya kussolt, szóval igyekeztem nem csinálni semmit. A rendőrök nem kerestek, és nem úgy tűnt, hogy lenne bármi fejlemény az ügyben - pénteken a környékbeli betörésekkel vetették össze, de sokra nem jutottak -, nekem meg valahogy sikerült kicsit kikapcsolni az agyam. Szóval csak pihentem, és próbáltam nem idegeskedni. Természetesen csak annyira, amennyire megengedhettem magamnak.

Hétfőn kínzás volt visszaülni az irodámba, és odafelé dupla adag kávét vettem, hogy biztosan tudjak a munkára is koncentrálni. Aztán megállapítottam, hogy jót tehetett a hétvége, mert egy-két óra elteltével már egyáltalán nem éreztem magam nyűgösnek.

Ez addig ment így, ameddig valaki halk kopogással ki nem zökkentett a munkából. Egyszerűen éreztem, ahogy az összes ideg megfeszül a fejemben, majd hirtelen el is enged, aztán hangos igen után félretettem kicsit a munkát.

Aztán körülbelül olyan érzés fogott el, mintha hullámvasúton lennék, és borzalmasan keveregne a gyomrom és nyomna a fejem. Sajnos nem, nem a pozitív értelemben.

-Bocs, hogy így rád török - csukta be maga mögött az ajtót, az után pedig átnézett a válla felett a gyors reakciómért, majd leült anélkül, hogy hellyel kínáltam volna.

-Mit szeretnél? - sütöttem le a szemeim, majd hangosan sóhajtottam.

-Elmondani, hogy magyarázattal tartoznék, de mivel az nincs, csak bocsánatot szeretnék kérni - meresztette rám a szemeit, és hirtelen úgy tűnt, kitágultak a pupillái.

-Ugyan miért? - mosolyogtam kínosan, halkan hörögtem mellette egy másodpercig.

-Mert nem kérdeztelek meg, mikor beavattam Sant - rázta meg a fejét, gúnyolódva készült felsorolni az érveit - mert megsértettem a saját magaddal szemben felállított követeléseid, és mert rossz fényt hozhattam volna a karieredre.

Most gúnyolódik velem? Most tényleg gúnyolódik velem?

Próbálta az agyam feldolgozni és rájönni, mégis mi célból mondja el ezt nekem pont most. Előzőleg is az arcomba vághatta volna, és én is rájöttem arra, rohadtul nem annak hisz, ami valójában vagyok.

-Ezt mire véljem? - biccentettem felé.

-Arra, mint mikor, feltételezem, lefizettél egy újságírót, hogy hamis dolgokat írjon rólad - mellkasa láthatóan megemelkedett - hogy állandóan dolgozol, Yeosangon idegeskedsz, mert félsz, hogy Wooyoung összeomlik. Konkrétan - kopogtatta meg az asztalt - mindennel jobban törődsz, mint saját magaddal. Szóval az előbb azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseid.

Értetlenül álltam az egészhez, értetlenül néztem rá, és próbáltam bármit is leolvasni az arcáról, de akkor pillanatnyilag nem tudtam.

-Ezt meddig tartott kitalálni? - nyögtem ki sokadik próbálkozásra.

Hongjoong halványan elmosolyodott, majd felállt, megkerülte az asztalt. Felé fordultam, mire ő utat tört a lában között, a karfának támaszkodva először puszit adott az arcomra, majd a számra is.

Ösztönösen a hajába túrtam, de annyira meglepődtem, hogy amikor elhúzta a fejét, hirtelen nem tudtam, hogy kéne reagálnom. Csak pár másodperccel lésőbb kapcsoltam és óvatosan, lassan ellöktem, majd egy hirtelen mozdulattal kényszerítettem arra, hogy az ölembe üljön.

-Nagyon hiányoztál - morogtam a hajába, miután derekánál ragadva közelebb húztam magamhoz, ő pedig teljesen rásumult a mellkasomra.

Kicsit elhúzódott, eltűrt pár szemembe lógó hajszálat, majd ismételten megcsókolt.

-Akkor nem haragszol? - húzódott el ismét, én pedig válaszadás előtt még egy csókra húztam magamhoz.

-De miért most? - suttogtam szinte az ajkaira, és gyengéden az arcára simítottam.

-Ha alkalmas lesz, elmesélem. Nem azért, mert titkolózni sze-

-Psszt - a szája elé rajtam a mutatóujjam - nem kell magyarázkodnod. Ugyanezt megtehettem volna én is. Sőt, én tartozom egy bocsánatkéréssel, nem te.

-Húha - simított a mellkasomra - ezek szerint nem sérti az egod, ha bocsánatot kell kérned valakitől? - döntötte homlokát az enyémnek, majd picit megemelte a fenekét.

-Inkább bújj vissza, te kis gonosz - húztam vissza az ölelésembe - ezt még megbeszéljük.

-De most ki akarod élvezni ezt a pár percet?

Hát persze, hogy nem ülhettünk ott örökké. Pedig annyira belevesztem abba a pár percbe, hogy elhittem, hogy lehetne úgy. Nem bírtam betelni az érzéssel.

-Jó emberismerő vagy - suttogtam, és adtam egymás után két puszit a fülére.

-Mástól informálódtam - fonta kezeit a nyakam köré, és megint közelíteni kezdett a számhoz.

-Kitől? - emeltem ismét a mutatóujjam a szája elé - Woomin?

-Wooyoung - sóhajtott, ezzel is megadva magát, mire kikerekedtek a szemeim - de mondtam, hogy majd elmesélem - fúrta fejét a nyakamhoz, majd ahogy picit megborzongtam, elkezdte apró puszikkal elhalmozni.

-Hongie, ezt most nem - simítottam a tarkójára, próbálva ignorálni a tényt, hogy Wooyoung volt az, aki beszélt vele az érdekemben.

Teljesen felült az ölemben, halk nevetés között.

-Most ha nagyon ki szeretnék szúrni veled megkérdezném, van-e kulcs az irodádhoz.

-Van - vontam fel a szemöldököm - a táskámban.

-Seonghwa - mászott ki az ölemből - ezt most nem.

Hangosan sóhajtottam, és végigsimítottam a hátán. Magamhoz húztam, aminek azonnal engedett, és szinte egészen apróvá hűzta össze magát, úgy simult a mellkasomhoz.

Nem akartam megszólalni, csak ki akartam élvezni a pillanatot. Az alsó ajkamba haraptam, hátha felébreszthetem magam az álomszerű valóságból, mert hirtelen szürreálisnak tűnt, ami történt. Legalább egy kicsit sikerült megnyugodnom, és végre megtehettem, hogy neki szenteltem a figyelmem.

-Mi volt az elképzelés? - szólaltam meg végül, talán pár percnyi csend után.

Hongjoong halkan hümmögött.

-Nem akartam hezitálni - markolt apró ujjaival az ingembe - a hétvégén azon gondolkodtam, hogy kéne bocsánatot kérnem - tette mellkasomra a kezét, majd felült annyira, hogy vállamra tudja hajtani a fejét, és suttogva folytatta - tudtam, hogy ezzel semmit nem oldok meg, szóval az volt a legjobb ötletem, hogy megpróbállak - bökött mutatóujjával a hasamra - megpuhítani. Addig, ameddig meg tudjuk beszélni.

-És ez volt az ötlet? - nevettem, és lenéztem a lábamra.

-Én csak meg akartalak csókolni és kivárni a reakciód - mozgatta meg a fejét - te húztál az öledbe.

-De nem ellenkeztél - fúrtam arcomat az övéhez.

-Nem - ismerte el - mert szeretlek.

Semmihez sem hasonló melegség áradt szét az egész testemben az utolsó szava hallatán. Kényszert éreztem arra, hogy szorosan az ölelésembe vonjam, elhalmozzam csókokkal és még órákig ne csináljak semmit, csak azt is vele.

Hirtelen nem is bántam, hogy soha, senki nem magyarázta el, milyen érzés a szerelem. A lehető legjobb volt megtapasztalni, még akkor is, ha ő volt az első, akit igazán képes voltam szeretni.  Hirtelen tíz évvel fiatalabbnak éreztem magam, mikor még lázasan kerestem azt a fiút, akibe szerelmes lehetek, de nem, nem találtam.

A majdnem tizenhat éves énemnek még kellett tíz év, hogy először szerelmes lehessen. Elcsépelt és nyálas gondolat volt, de nekem mindennél többet jelentett.

És miután elment se szabadultam az érzéstől.

Talán a létező legrosszabbkor, mert annyira felcsigázott, hogy a két kávé ellenére is képtelen voltam a munkára koncentrálni.

Hogy megérte? Abban a pillanatban mindennél jobban.

---
2021. 07. 11