Malőrös kitérő

14.

Amúgy a múltkori résznél sajnos nem igen került előtérbe szegény Danielünk (igen nekem minden történetbe kell egy Daniel, bocsi🤷🏻‍♀️😂) szenzációs felfedezésére, mondjuk ezt meg is értem Elkann ismételt felbukkanása után...😂 De mivel itt főleg ennek a felfedezésnek lesz meghatározó szerepe, így egy kis visszaemlékezések kezdünk.
Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!❤️

Cᴇʜᴠᴀʟɪᴇʀ

Felkaptam a palack vizemet, majd törökülésben leülök a hatalmas ablakok elé, és nézem ahogy a hullámok a szikláknak csapódnak. Az ajtó felől kopogást hallok, így lassan felkeltve és értetlen arccal arra veszem az irányt, hiszen mióta itt vagyok nem volt nálam senki, főleg mert szinte senki sem tudja, hogy hol is vagyok. Amikor kinyitom az ajtót egy hatalmas csokorral találom szembe magam.

- Szia Clarisse, tudom, hogy nem számítottál senkire sem itt, de egy monacói már nagyon el akar érni, és nem volt szívem megvárni.- hallottam az ausztrál pilóta hangját, majd elvette maga elől a csokrot, így szembe találom magam a férfi hatalmas mosolyával, én viszont döbbenten nézek rá, de az ő arcán is pillanatok alatt hasonló arckifejezés jelenik meg- Clarisse, te...?

- Gyere be.- álltam azonnal félre az ajtóból, mire a habozás nélkül be is lépett azon, majd a konyha felé irányítottam, és helyet foglaltunk egymással szemben a kis kétszemélyes asztalnál.

- De te...- mutatott rám, de még mindig nem fejezte be a mondatot.

- Igen. Én.

- Hogy? Mikor? Kivel? Ez mégis hogy?

- Hülye kérdések Daniel. Kérsz valamit?- álltam fel, majd a hűtő felé indultam. Kivettem magamnak egy dobozos csokistejet, majd az ausztrálra néztem.

- Van nyugtatód?

- Limonádét szeretnél. Nagyszerű!- csuktam be mosolyogva a hűtőt, majd töltöttem egy pohárba limonádét és Daniel elé helyeztem azt.

- Szóval akkor te és Charles?

- Egyszer.

- Egyszer?

- Szerencsétlen ember vagyok Ricciardo, vagy szerencsés.- tártam szét a kezeimet, és úgy néztem rá- Nézőpont kérdése.

- És most mi lesz?- nézett rám talán szomorúan a férfi. Vagy lehet, hogy együttérző volt. Szükségem volt bármelyikre is? Együttérzés? Szomorúság? Nem hiszem, mégis örültem, hogy végre valami személyesen ül előttem nem pedig egy képernyőn keresztül látom. És annak külön örülök, hogy ez a valaki éppen Daniel Ricciardo. Igazán csupaszív ember.

- Most? Segítesz nekem repjegyet keresni Olaszországba és pakolni?- lassan mosolyra húzta ajkait, majd bólogatni kedzett, és elindult valamerre, mivel nem hinném, hogy tudtad, hogy mi merre van a lakásban, én pedig nevetve mentem utána, és hallgattam, ahogy csacsog mindenről is.

Nos igen, valahogy így kerültem három nap múlva Olaszországba magam mellett egy állandóan nyüzsgő ausztrállal, aki ragaszkodott ahhoz is, hogy ide elkísérjen, Elkann irodájába. Habár ide gondol inkább a kíváncsiság hajtotta, mintsem bármi más.

Amikor megálltam az ajtóban és megszólaltam a teremben megfagyott a levegő, és mintha megállt volna az idő, csak Daniel nézelődött mellettem hatalmas szemekkel és a nyakát nyújtogatva, Mr. Ricci pedig a papírjait rendezgette. Na igen, csak ők tudták mi van velem. Mondjuk ez a tudás mindkettejüknél eléggé újkeletű volt, de az lényegtelen is.