Malőrös kitérő

20.

Lᴇᴄʟᴇʀᴄ

- Nem úgy kisfiam, az fáj neki, szépen megfogod, óvatosan megfogod a kis popsiját, alá csúsztatod a tiszta pelenkát, majd elöl szépen rácsatolod, de nem túl szorosan, mert nem szabad elszorítani a kis pociját. Így ni.- mutatta meg a gyakorlott mozdulatokat édesanyám, majd ismét felöltöztette a pici Lilibhetet.

- Nekem ez nem megy anyu.- ültem le az ágy oldalánál lecsúszva a földre, az arcomat pedig a kezembe temettem, miközben édesanyám ült le mellém, kezében a kislányommal. Jules még mindig a délutáni szundiját töltötte. 

- Már hogy ne menne Charles?- tette egyik kezét a fejemre. 

- Mert Clarisse már egy hete és három napja ott fekszik a kórházban, és nem is láthatta a kicsiket, egy rohadt cikk miatt, mert akkora stressz érte. De azt megtudom, hogy ki volt az, akkor kicsinálom, a cikk íróját is, meg azt is, aki ilyen nyomorultul elárulta a csapatot. Clary azt mondta, hogy ne aggódjak babák miatt, mert nekik nem lesz adig semmiben hiányuk amíg ő itt lesz, de nincs itt, én pedig nem tudom, hogy kell ezt csiálni.- mutatok kötbe, mire anyám csak megrázta a fejét. 

- Senki nem tudja elsőre, hogy-hogy kell csinálni, vagy hogy-hogy kell jól csinálni, de előbb vagy utóbb mindenki megtanulja, hogy mit hogyan is kell. Tudod te milyen bénák voltunk az apáddal Lorenzonál? Komolyan nem kell, hogy ennyire ideges legyél e miatt kisfiam. Itt vagyok én, itt van Enrichetta is, mindketten segítünk bármiről is legyen szó. De nem lökd el magadtól ezt a két kis angyalt.- tartja felém a kislányomat, akit mosolyogva át is veszek tőle, majd amennyire azt a pici termete engedi magamhoz is szorítom, miközben magamba szívom a kisbaba édes és kellemes illatát.

- Nem lököm el őket, de félek, hogy sérülnek mellettem.- vallottam be, azt amitől mindennél jobban rettegek.

- Nem fognak.- ingatja lassan a fejét az anyám, majd felállva elvette tőlem a kislányomat, hogy én is fel tudjak állni.

- Mrs. Leclerc, Julesnak mit adjunk enni?- nyitott be a szobába Zia.

- Adjatok neki most

- Megyek, megetetem én.- a két nő döbbenten figyelte, ahogy elhagyom a szobát, hiszen eddig egy nap sem voltam olyan bátor, hogy megpróbálkozzam az etetéssel.

Lesétáltam a lépcsőn, majd a nappaliban átvettem Dajatól Julest, és  konyhába mentem vele, ahol bekevertm neki a tápot, amit a kórházben adtak nekünk. A kisfiam kis ajkaihoz emeltem a cumisüveget, aki azonnal fogyasztani kezdte annak a tartalmát, kis kezeit pedig az üveg felé nyújtotta, ezzel is megmutatva, hogy még ha nem is ismeri, akkor is hiányzik neki az édesanyja.

- Nekem is hiányzik picim, nekem is hiányzik anya, de ha most pihen, akkor hamarosan visszakaphatjuk, és akkor egy nagyon boldog és nagyon szép család leszünk kicsikém.- nyomtam egy csókot a homlokára. 

- Azok lesztek, egy nagyon-nagyon boldog család Charles.- szólalt meg egy hang a konyha másik végéből, majd mögém lépve a vállamra eszi a kezét- Clarisse egyre több levegőt vesz, azt mondta az orvos ez jót jelenthet Charles.

- Eddig utált engem Miss Ferrari.- motyogtam magam elé.

- Nem, nem utáltalak, csak nem akartam, hogy a lányomnak baja legyen, de lett, és nem miattad, és szereted az unokáimat, ahogy a lányomat is, ezt onnan tudom, hogy úgy nézel ki, mint én, egy roncs vagy. És nem hívj Miss Ferrarnak, Enrichetta vagyok. Szervusz kisunokám.- nyomott egy csókot a kezemben fekvő kisfiú homlokára- Fel fog ébredni Charles, de csak akkor, ha tudja, hogy várjátok, ne vidd be a piciket, de te menj be hozzá, első nap csak te, utána vidd Dajat, Ziat vagy a testvéreidet. Mert mindnyájatokat imád a lányom, nos most viszont megyek és megnézem a kis hercegnőmet, de ne adj többen ennek a szegény picinek, csak büfiztesd meg, utána vagy játsz vele, vagy altasd szépen vissza.- ezzel ott is hagyott.