Malőrös kitérő

15.

Cʜᴇᴠᴀʟɪᴇʀ

Mr. Ricci, Daja és Zia mellett ülve dobolok ujjaimmal az asztalon. Daniel elutazott a McLaren gyárba, de biztosított róla, hogy amint lehet vissza is jön, ha szeretném. Mondjuk én jelenleg csak annyit szeretnék, hogy minden szálat le tudjak itt Maranellóban zárni, és visszautazzak Phert-be, és nyugodtan megszülhessem a két kis angyalkámat. Nyílik az étterem ajtaja, amin Pierre Gasly sétál be lazán, őt követi a tegnap Leclerc ügyvédjeként megismert idősebb személy, és ott volt még Arthur, majd a sort maga Charles Leclerc zárta. Lejjebb csúsztam a székemen, hogy még véletlenül sem lássanak meg. A lányokat nem hinném, hogy valamelyikük felismerése.

A monacói férfi váltott pár szót a pincérrel. Majd az ötvenes talán már hatvanas éveiben járó kedves férfi elkezdett a mi asztalunk felé haladni, a férfi kvartett pedig követte őt. Na ne.

- Miss Ferrari-Chevalier. Közös az asztal, tud róla?- szólít meg a főpincér, mire kedvesen mosolyogva bólintok felé, amolyan rohadtul nem tudtam, de nem hiszem, hogy tudok ellene bármit is tenni stílusban- Rendben, akkor itt is hagyom önöket. Hamarosan érkezik Mr. Piotro is.- hajolt meg egy kicsit, majd ott is hagyott bennünket.

- Te tudtad ezt?- mutatott körbe Leclerc, mire csak unottan néztem fel rá.

- Szerinted akkor itt lennék? Ülj már le, mert már attól is megfájdul a hátam, ha látom, hogy állsz.- toltam ki a széket a másik oldalon.

- Én tegnap nem tudtam bemutatkozni. Lucius Martin vagyok.- nyújtja felém a kezét az eddig ismeretlennek vélt férfi.

- Üdvözlöm, Clarisse Fortuna Ferrari-Chevalier vagyok.- fogadtam el a kezét, majd meg is rázom azt.

- Nagyon örülök kisasszony, rengeteget hallottam már magáról.- mosolygott rám, majd helyet foglalt Charles egyik oldalán.

Egy üres szék maradt az asztalnál, egy szék, amit a étterem a titokzatos összegyűjtőnknek tartott fent. Mind arra a helyre néztünk, mind azon gondolkodtunk, miért is vagyunk itt. Mi közünk nekünk ehhez az emberhez, vagyis nem nekünk csak Charles Leclercnek és nekem.

Az asztal köré feszült csend telepedett, mintha ő lenne az a bizonyos kilencedik vendég az asztal körül. Kezemet lassan a már növekvő pocakomra csúsztattam, és símogatni kezdtem azt. Ezt a mozdulatasort pedig az idősebbik Leclerc végig kísérte tekintetével. Ha a kisfiam is ilyen lesz, mint ő, akkor elég nagy bajuk lesz a vele egy idős lányoknak.

- Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket.- ért oda hozzánk a már pár napja látott férfi, botjára támaszkodva- Főleg önt kisasszony, jól vannak a picikkel? Már ennie kellett volna, hiszem a terhesség alatt fontos a rendszeres étkezés.- foglalt helyet az utolsó széken a férfi- Minden terhessége alatt ezt ápoltaeaz orvos a feleségemnek, és igaza is van.- bólogat mindenttudóan a férfi, majd magához int egy pincért- Mindenki zöldséglevest eszik, szűz csirkemellet és francia salátával, desszertet nem kérünk, csak egy kávét, kivéve a kisasszony, ő külön rendel, Clarisse, ön mit szeretne?

- Oh, én görög salátát, töltött csirkemellet vegyes zöldsalátával, tartárszósszal, és valamilyen pürével, desszertnek pedig valami csokisat kérnék szépen, ha lehet.- mosolygok a férfira, aki mosolyogva bólint, majd azonnal el is siet.

- nem szereti a levest?- kezd újra bele a férfi a saját kis mondókájába, amit eddig csak arra az időre hagyott abba, amíg én rendeltem- Tudja a leves az

- Nem én nem szeretem.- vágtam közbe, majd megittam a poharam tartalmát- A kicsik nem szeretik.

- Áh válogatósak, az anyjukat vagy az apjuk rá ütnek ebben?