Malőrös kitérő

33.

Lᴇᴄʟᴇʀᴄ

- Charles én nem!- nézett rám könnyektől csillogó szemekkel Clary, kezében Lilivel, aki kíváncsian figyelte az anyját.

- Clary, de ez fontos.

- De én nem!- dobbantott hisztisen a nő, miközben egy könnycsepp szaladt le az egyik felől az arcán.

- Clary, kincsem, ez nagyon fontos.- léptem elé, majd két felkarját megfogva néztem rá, és pusziltam meg őt.

- Charles, de én nem akarom!

- Muszáj! Clarisse, muszáj!

- De ők a kisbabáim.- fogta gyengéden még jobban magához Lilibethet.

- Ahogy az enyémek is.- emeltem fel az álla alá nyúlva a nő fejét, majd lágy csókot nyomtam ajkára, de ő még mindig csak fátyolos tekintettel néz rám- És mindennél jobban szeretlek benneteket kincsem, mindennél és mindenkinél jobban, de ez muszáj, Clary, ez nekik jó.

- Tudom, de akkor is fáj nekik.- folytak le újabb könnyek arcán, amiket azonnal le is töröltem.

- Majd én beviszem őket akkor.- simítok végig arcán, mire szomorúan néz fel rám.

- De akkor is fájni fog nekik.- figyel engem hatalmas szemekkel és lekonyult ajkakkal, mire ismét megcsókolom.

- Ez csak egy védőoltás Clarisse, de mondom, majd én beviszem őket.- simítottam meg ismét az arcát, majd lassan elvettem tőle a kislányunkat.

- Vigyázz rá!- néz rám hatalmas szemekkel.

- Vigyázok rá, te pedig vigyázz addig Julesra!- dörgöltem orromat az övének, amikor ő csak lassan bólintott.

Éppen a Japán Nagydíj hete van, mi pedig Clarisseval éppen az olasz gyerekorvos rendelőjében ülünk, hogy az ikrek megkapják a következő adag védőoltásukat. És mivel Clarisse kijelentette, hogy ő nem viszi be őket a rendelőbe, mert ő is sírni fog, amikor a kicsik sírnak az oltás miatt, így én lettem az áldozat, aki kénytelen végig nézni, ahogy a gyerekei keservesen sírnak, csak azért, hogy végül jobb legyen nekik...

Fᴇʀʀᴀʀɪ

Úgy lépek be a szobába, mintha az életem múlna rajat. A dolgainkat egy helyre dobáltam be a japán hotelszobában, amikor berontott az ajtón Charles is.

- El ne merj menni a kicsikkel!- kelt ki azonnal magából, miközben erőből becsapja maga mögött a nehéz faajtót.

- Mert különben mi lesz?!- álltam meg előtte egy újabb rugdalózót a bőröndbe dobva.

- Ők az én gyerekeim is Clarisse!- dörren rám, csak azt rontotta el, hogy nem azon az ajtón jött be ahol azok a nők vannak, akik ennyitől meghátrálnak, ugyan kérlek, ha azt akarnám még mindig nem tudna az ikrekről.

- IGEN? Kár hogy még pelenkát se tudsz cserélni!- ripakodtam rá immár én is teljes hangerővel, mire hátrált egy lépést. 

- Ez övön aluli volt.- sziszegi a fogai között a férfi.

- Igen? Igen? Mert az nem volt övön aluli, hogy én csak egy nő vagyok? És inkább maradjak a táblázataimnál, ezt nem volt övön aluli benyögni egy csapatmegbeszélésen?! Utána pedig emberszámba se venni engem, mintha ott se lennék? Hm? Ez nem volt övön aluli húzás Leclerc?

- Csak ideges volta, az időmérő miatt.

- Nagyszerű, akkor holnap a versenyen azért lehetsz ideges, hogy nem zuhant e az óceánba a gép, amivel én és a gyerekeim hazamegyünk!