Malőrös kitérő

22.

Cʜᴇᴠᴀʟɪᴇʀ

- Charles! Kérlek! Nem vagyok öt éves! Menj el, végezd a munkád, nem halok meg itthon, itt van Pascale és anya is, és ők az én gyerekeim, és tudok vigyázni rájuk is és magamra is, bármíly meglepő is ez.- kezdtem el hisztizni, amikor a monacói még mindig hezitált, hogy elmenjen-e a Brit Nagydíjra.

- Tudom, de nem olyan régen jöttél haza, és

- Charles! Már lassan két hete itthon vagyok. Kérlek!

- Kisfiam, igaza van Clarissenak, menned kellene már. Neked se jó ennyire bezárva lenned. Meg amúgy sem oldódott még meg a te és Carlos autója körüli heves vita a beállítások miatt.

- Hogy mi?!- sikítottam fel- Sírba tesztek!- tettem a kezemet a szívemre, másikkal pedig a fejemet fogtam meg- Azt még nem oldottátok meg?

- Hát, lehet, hogy nem.- vakarta meg a tarkóját zavarodottan a monacói.

- Jézusom.- dőltem hátra a kanapén, mire az édesanyám kezében fekvő kislányom azonnal felém nyújtózkodott- Gyere szépen ide anyu kis hercegnője.- vettem át, és azonnal ringatni is kezdtem, miközben gügyögtem neki- Oké.- néztem fel- Charles elemegy Silvertonba, a versenyre. Ott megmondja Binottonak, hogy ha megtalálom, akkor karóba húzom. Én megoldom a Ferrari gyönyörű botrányát, ami miatt még senki nem húzott be Elkannak, azt hiszem azt is nekem kell megtennem, és keresek egy újságot, ahol mind a két dolgot megoldom. Komolyan, ha meghalok, akkor kipusztul a Ferrari, vagy mi a franc van?

- Erről hallani sem akarok, az utolsó mondatról, a többi oké, csak éppen senki nem tudja, hol van Elkann.- mondtam Charles, mire értetlenül néztem rá, de ő csak vállat vont- Elment nyaralni, de senki nem tudja hol van.

- Zseniális, na nem baj, én felviszem Julest, és megetetem Lilibethet, mert pont olya, mint az apja, ha nincs tele a hasa, akkor nem tud létezni, utána pedig kitalálok valamit, hogy megmentsük a Ferrari hátsófertályát. 

- Viszem Lilit.- állt fel a pilóta is, majd elindult utánam az emelet felé. Még mindig nem megy olyan gyorsan semmi, mint ezelőtt, sőt, még jó messze vagyok attól az állapottól, de azt hiszem ezért a két kis csodáért minden perc megéri. Lassan foglaltam helyet a kanapén miután letettem aludni Julest. Kigomboltam az ingemet, majd Lilibethet Charlestól átvéve helyeztem a mellemhez a kislányom, hiszen amióta itthon vagyok csak a leszükségesebb esetben hajlandóak tápot inni.

- Hiányzik.- szólalok meg halkan, amikor Charles helyet foglalal a kiságy mellett, mintha csak Jules álmait őrizné.

- Mi?- néz fel rám döbbente, és mintha egy kis félelem is csillogna íriszeiben.

- A pocakom. Csak úgy felkeltem másfél hét után, és nem volt, mintha egy részt kivettel volna belőlem, és én ott sem lettem volna közben.

- Ezt nem tudom átérezni, de amikor megláttam a két kisbabánakt, olyan boldog voltam, mint még soha- érzhetően nem fejezete be a mondatot, majd átfordítottam Lilibhetet a másik oldalra.

- Csak az volt a baj, hogy én ott maradtam.- egy hatalmasat sóhajtott, majd csak ezek után néztt rám.

- Igen, az volt, de csak mert téged is éppen annyira szeretlek, mint őket Clarisse.- óvatosan elemeltem magamtól a kislányomat, majd miután felöltöztem a vállamra vettem, hogy megbüfiztessem. Miután az egész evés utáni procedúránkat végrehajtottuk, és egyre laposabbakat pislogott, letettem a kiságyába, a hatalmas nyuszija mellé, én pedig Charles mellett foglaltam helyet, vállárra hajtva fejemet.

- Én is szeretlek Charles, és imádom a kisbabáinkat is, mindennél és mindenkinél jobban. 

- Honap elmegyek veled, amikor kiszedik a varratokat, utána felhívom Miat, hogy intézze a gépet, amivel Londonba megyek, oda pedig küldjenek értem egy kocsit.- duruzsolta nekem a szavakat, miközben közelebb húzott magához.