Malőrös kitérő

34.

Fᴇʀʀᴀʀɪ

Éppen egy svájci kis erdei ház nappalijában ülünk a monacói férfival, egymással szemben, farkasszemet nézve. Ez határozottan kínos...

- Szóval...- köszörülte meg a torkát a férfi.

- Szóval?- néztem rá felvont szemőldökkel.

- Azt hiszem, hogy nem éppen erre gondolt a terapeuta, amikor ezt javasolta.- szorította össze ajkait Charles.

- Nem Charles, azt diploma nélkül is megmondom neked, hogy biztos, hogy nem érte gondolt.- sóhajtottam egyet, miközben ujjaimat hajamba vezettem- Mit mondott neked, amikor egyedül voltál nála? Megmondta, hogy ennyi, vagy mi?- csak a fejét ingatta.

- Nem, éppen azt mondta, hogy szerinte erősödött a kapcsolatunk, és hogy ne rontsam el apróságok miatt, például, hogy nem akarok terápiára menni.- csak bólintottam egyet. Mintha nem éppen szombaton tettünk volna tönkre mindent, amit eddig felépítettünk.

- Charles, mégis mit csináljunk most?- temettem arcomat kezeim közé, a pilóta letérdelt elém, és lefejtette ujjaimat az arcomról.

- Clarisse, én szeretlek, nagyon szeretlek téged és a kicsiket is, ez számít, tudom, hogy számít, és azt is tudom, hogy te is szeretsz.- vette kezei közé arcomat, és úgy nézett a szemembe.

- És mi van, ha nem lesz ennyi elég, mi van, ha nem jókor, nem jó időben Charles, mi van, ha nekünk nem ez van megírva, ha csak tönretesszük egymást.- nézek rá sírva, de már az ő tekintete sem volt már tiszta.

- Nem, nem, nem.- ingatta a fejét hevesen a férfi, miközben még erősebben fogta közre arcomat, mintha csak attól férne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek előle, és talán én is éppen ettől féltem, mintha bármikor eltűnhetne előlem a férfi, ami lássuk be fizikai képtelenség lenne, de az érzés, hogy ez megtörténhezne, az a világ legrosszabb dolga.

- Annyira sajnálom Charles, annyira sajnálom.- dohtam közre én is a férfi arcát.

- Nem, Clarisse, semmit sem kell sajnálnod.- húzott le magához az ölébe, és lassan ringatni kezdett, miközben mind a ketten sírtunk, talán azért, mert tudtuk, hogy ez a vég kezdetet, vagy mert tudtuk, hogy ez a kezdet vége, hogy ezek után fel, vagy le visz tovább az utunk, azt már csak mi ketten és a további cselekedeteink döntik majd el.

Egy biztos, mostmár mindketten tudjuk, hogy milyen az, amikor nincs ott mellettünk a másik, amikor nem számíthatunk arra, hogy valaki segít nekünk bármiben, vagy csak támaszkodhatunk rá olyankor, amikor senki más nincs ott, aki támogatna bennünket. 

Azt a két napot, amit mindketten sírással kezdtünk meg, békében töltöttük egymás mellett, és senki és semmi nem zavart meg bennünket. Csak arra koncentráltunk, hogy ismét összhangba hozzuk magunkat a másikkal, és ne állhasson közénk egy két kisebb akadály, vagy éppen a saját temperamentununk, mert hát az mindkettőnkebn megvan...

- Jaj anya pici drágái, hát tudjátok ti milyen borzalmas volt anyának nélkületek?- hajoltam bele a hordozóba, ahol a babáim feküdtek, akik Arthurral, Zoeval és Landoval érkeztek meg Mexikóba- Jaj de hiányoztatok már nekem kincsecskéim.- vettem ki lassan mindkét picit eddigi helyükről.

- Na ennyire azért nem voltam rossz társaság.- morgott mellettem Charles, miközben kivette a kezemből Julest, aki ezt nem éppen viselte jól, és vissza is kéredszkedett hozzám- Nem lehetnek ennyire anyásak.- hihetetlenkedett a monacói, amit a velünk lévők csak nevetve fogadtak.

- De, hidd el haver, lehetnek.- vette fel Lando saját kislányát, csakhogy Daya nyöszörögve nyújtotta kezeit Zoe felé, aki azonnal magához is szorította a kislány törékeny testét- Látod, egy csomó időt szentelsz nekik, szenvedsz miattuk, és ez a hála?