Gyengéim, a sportolók [SZÜNETEL]

Tizenhatodik fejezet

LARA

-Helló helló!-csapódott mellém legjobb barátnőm Noémi az udvaron. 

-Hey.-mosolyogtam rá majd ketten sétáltunk tovább a hófehér épület felé ami a napsütésben egyenesen vakítónak hatott. Viszont hatalmas előnye hogy sose melegszik fel, a nyár felé közeledve is mindig hűvös volt bent.

Ketten tettük meg az utat az öltözőkhöz viszonylag csendben azonban ez az állapot egyből elmúlt ahogy beléptünk a helyiségbe. Hangoskodó lányok nagy csoportja vett minket körül, a mi csapatunkon kívül legalább még három másik ott volt. Egymásra néztünk és vállat vontunk, a hétfő reggel mindig ilyen.

Gyorsan lecsaptam egy résnyi szabad helyre az egyik padon hogy elkezdhessem én is az öltözést. Noémi is hasonlóképpen tett, velem szemben talált helyet. A nagy hangzavartól egy kicsit kezdett megfájdulni a fejem amihez végképp nem volt kedvem hétfőn kora reggel.

Gyorsan felhúztam a cipőt a lábamra és átcseréltem a sportmelltartómat is. Ahogy húztam át a fejemen a pólómat hirtelen megütötte a fülemet egy ismerős név. 

-Igen a kosaras Kristóf, tudod a magas barna.-mesélt valamit hevesen mellettem egy lány. Ismeretlennek tűnt, nem rémlett hogy láttam volna valahol ezelőtt. Egészen elkezdett érdekelni hogy miről van szó, egy kicsit lassabban tettem fel a lábamat a padra hogy bekössem a cipőt. 

-És akkor összefutottunk az utcában. Aha, fogalmam sincs honnan tudta meg hogy hol lakok.-vigyorgott szélesen a lány. Hátulról nézve egy kicsit mintha emlékeztetett volna valakire de sehogy se jutott eszembe hogy kire.

-Na de mi volt, direkt keresett meg?-folytatta a beszélgetést egy másik ismeretlen lány.

-Igen, és nem fogod elhinni miért.-örvendezett tovább a barna.-Randizni fogunk.-fejezte be a mondatát nekem pedig hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem. Hogy mivan? 

-Jólvan Daniella már megint kamuzol.-szólt át neki nevetve gondolom egy csapattársa egy másik padról. Ekkor esett le hogy miért tűnt ismerősnek ez a lány. Ő Daniella, a szilveszteri képről.

-Jó hát lehet hogy nem teljesen így volt de a lényeg hogy randizunk.-vonta meg a vállát majd nagy hangzavarral kivonultak páran az öltözőből. Értetlenül néztem barátnőmre akinek az arcán láttam hogy ő is hallotta a párbeszédet.

Sajnálattal a szemében nézett vissza rám én pedig tehetetlenül lesütöttem a szememet a földre. Nem akartam hinni a fülemnek. Mikor már olyan jól ment minden. Mikor már tényleg úgy tűnt hogy lehet köztünk valami és egyre erősebben vert a szívem amikor megláttam akkor jött ez a szilveszter.

Naívan azt gondoltam hogy majd bocsánatot kér és esetleg megpróbáljuk mégegyszer. Erősen megráztam a fejem, a testemet tehetetlen düh árasztotta el. Nagyon mérges voltam magamra Kristófra Daniellára és az életre amiért pont velem kell ezt játszania.

De hát ha így játsszuk, akkor legyen így. Kiviharzottam az öltözőből egyenesen be a szertárba és előkerestem két boxkesztyűt. A terembe belépve egyből a zsák felé vettem az irányt. A többiek érdeklődve néztek de nem szóltak egy szót se ahogy felvettem a kesztyűket és teljes erőből elkezdtem ütni a zsákot.

Jól esett levezetni a feszültséget. Elvégre ez is egy fajta erősítés amiben olyan agresszív lehetek amilyen lenni szeretnék. Hirtelen egy nagyon magas valaki állt meg előttem én pedig megálltam és megfogtam a zsákot hogy lássam ki az.

-Fogjam neked?-nézett le rám egy legalább két méteres afroamerikai srác, sötét szemeiből kíváncsiságot vettem észre. Csak csöndben bólintottam egyet ő pedig kitámasztotta a zsákot nekem ami így nem mozgott el folyamatosan. Egy kicsit később már kellően elfáradva lihegve álltam meg és szedtem le a két kesztyűt.