Gyengéim, a sportolók [SZÜNETEL]

Harmincnegyedik fejezet

LARA

Belöktem magam előtt az ajtót, és a már szinte teljesen üres folyosón találtam meg. Egy pillanat alatt felgyorsítottam a lépteimet, a végén már szinte rohantam a tornatermek felé. Egy éles kanyart vettem a folyosó végén jobbra, az iskola falai visszaverték a lépteim hangját.

Magamban végig imádkoztam azért, hogy ne a sípszó hangjára kelljen odaérnem a terembe mert nem volt kedvem megalázni magamat egy egész iskola előtt ezen a csodaszép téli szürke délutánon. 

Még egy éles kanyar után magam előtt láttam a tornaterem ajtaját, ahogy egyre közelebb értem úgy lett egyre hangosabb a zene, én pedig egy hangos sóhaj után lelassítottam a lépteimet. Levegő után kapkodva löktem be magam előtt az ajtót, aminek a másik oldalán elém tárult szinte a létesítmény összes diákja, akik már a lelátón szétszóródva izgatottan várták a meccs kezdetét. 

Kettessével lépkedtem le a lépcsőn, egészen az első sorig ahol némi keresés után rögtön felismertem drága barátnőm barna copfját. Noémi "teljesen véletlenül" pont a hazai cserepad mögé foglalt helyet, és látom magam előtt a vigyort az arcán amit minden alkalommal megvillant amikor Kristóf felém fordul. Na nem mintha bármilyen ellenvetésem lenne ez ellen. 

-Na végre már.-nézett fel rám a barátnőm unott arccal, amire csak megforgattam a szemeimet. Még mindig levegőért küszködtem, amit rögtön észre is vett és felvonta az egyik szemöldökét.

-Dylan kiborította az összes kajáját és fel kellett takarítanom mielőtt elindultam.-válaszoltam a kérdésére amit fel sem tett, és úgy tűnt, hogy megelegédett ezzel a válasszal mert rögtön visszafordította a fejét a melegítő játékosok felé. Körülöttünk a diákok kisebb csoportokra osztódva beszélgettek és nevetgéltek, de a viszonylag nagy hangzavart hamar félbeszakította a bíró sípszava. 

A csapatok egyszerre vonultak le a pályáról, és hamar elkezdtek készülődni a meccsre. Melegítők repültek előttünk a padra, különböző színű vizes kulacsok és még egy fél pár cipőt is láttam berepülni a padok alá. A szemeimmel mindössze egyetlen egy embert követtem, aki nem is olyan messze tőlünk minden figyelmét az edzőre fordította, miközben a kulacsát a szájához emelte. 

Szinte megbabonázva figyeltem, ahogy a víz lecsöpög a tökéletes arcán a mezére, és a transzból a két gyönyörű barna szeme rángatott ki, amikor találkoztak az enyémekkel. Nem is vesztegette sokáig az idejét, ahogy az edzőjük abbahagyta a beszédet, már el is indult a cserepad felé a kulacsával. Ahogy közeledett felém, magabiztosan előre hajoltam a korlátra, ami elválasztotta a pályát a nézőtértől. 

-Itt túl könnyen tereled el a figyelmemet.-szinte suttogta a fülembe, miután felkönyökölt a fára ami elválasztott minket. Éreztem, ahogy a lehellete megüti a nyakamat, aminek köszönhetően szinte rögtön libabőr borította el a testemet. 

-Nem engem nézz hanem a labdát.-válaszoltam neki kuncogva. 

-Könnyebb mondani mint csinálni.-jött egyből a válasz a részéről, de továbbra sem hajolt el tőlem. Gondolkoztam azon, hogy mit mondjak következőnek, de ahogy éreztem a száját a fülem mögött, szinte rögtön elakadt a szavam. A kis bájcsevejünket egy újabb sípszó szakította félbe  aminek hatására szinte rögtön elváltunk. 

Odakocogott a csapattársaihoz én pedig végre újra kaptam levegőt ebben a forróságban. Elkaptam a tekintetem róluk miközben nyeltem egy nagyot, utálom amikor egy tömegben hoz zavarba amit pontosan tud, éppen ezért csinálja. 

Lassacskán el is kezdődött a meccs, mindenki felállt a kezdő pozícióba, Liam és egy legalább két méteres ellenfele pedig a pálya közepén várta a feldobást. Nem messze tőlünk Szilárd állt meg a pálya ezen felén, aki mosolyogva integetett amikor tekinteteink találkoztak. Szilárdot még sosem láttam úgy, hogy ne lett volna az arcán egy mosoly, egészen idáig.